I.- Dear, little Aut

Sziasztok!
Meg is érkeztem az első résszel, amint láthatjátok. Kinek, hogy telt az első nap? Nekem nagyon jó volt, már ez a napi hét óra eléggé meg fog viselni, viszont ma csak három órám volt, ami jó, így tudtam korán hozni a rész. Na, mindegy. A résszel sokat bajlódtam, hogy hogyan is kezdjem el, végül arra jutottam, hogy bemutatom nektek Autumn csütörtök estéjét.
Azt elfejtettem megemlíteni, hogy a prológus egy kikapott részlet lett a sztoriból, szóval senki se lepődjön meg, ha visszaköszön veletek. S a kapcsolatok nem olyanok, mint hittétek.

Várom a véleményeteket. Jó olvasát, 

Raine Loire 

Angel in blue jeans

Csütörtökhöz híven, az ágyamon ültem, és készültem a holnapi tanórákra. Muszáj tanulnom, hogy megőrizzem kitűnő átlagomat. Egyszer se hiányoztam, tökéletes az aktám. Én vagyok a tökéletes jelölt a Stanfordra mégis ahányszor erre gondolok, el fog a remegés. Kicsi korom óta arra az egyetemre akarok járni, amire anno anyu és apu. Ott találkoztak, és az első perctől tudták, egymásnak lettek teremtve. Én is azt remélem megtalálom ott az igazit. 

Eldőltem az ágyon és hangosan ismételgettem a szabályt, mikor a telefonom hangos visításba kezdett. Fülsíkkötő ricsaj volt a csengőhangom, de legalább így mindig hallottam, ezért is lett ez beállítva. Mániám volt lenémítani, és sose hallottam, ha keresnek. Anyu mindig megjegyezte, hogy az elnököt előbb eléri, mint engem.

- Mondjad Bradley – vettem fel a telefont. 

- Baj van. James kiütötte magát – kezdett bele, de én félbeszakítottam.

- És mit kezdjek én vele? 

- Nem találtam a szokásos helyén, és azt gondoltam tudod, hol van és segíthetnél összeszedni – mondta. Semmi kedvem nem volt az irgalmas szamaritánus szerepét eljátszani, mégis sóhajtottam egyet és becsuktam a matek könyvemet. – Öt perc és ott vagyok – tette le a készüléket. Bámultam a telefont, az alig 30 másodperces beszélgetésünket. Magamra kaptam fekete ballonkabátomat, és hasonló színű cipőmet. Kiléptem a sötét utcára pár perc elteltével elém is gördült az oly’ ismerős autó. Mély levegőt vettem és beültem mellé. 

- Brad – üdvözöltem a tőlem megszokott stílusban. – Hajts a Bell Street-re – adtam ki az utasítást. Nem töltöttük az utat beszélgetésre, csak egymás egyenletes légzése töltötte be a járművet – még a rádió se szólt -, miközben a sztriptíz bárba mentünk. Tudtam, hogy ha James nincs a hotel bárjában, itt lesz. Ide szokott elmenekülni, ha nem akarja, hogy megtalálják. Az autó lefékezett, majd a lámpák egyszerre villantak fel a fejünk felett, aztán minden elsötétült. 

- Hölgyem – nyitotta ki előttem az ajtót, én pedig beléptem a helyiségbe. Megcsapott az ismerős cigi füst, és alkohol szag keveréke. A helyiséget úgy lehetne elképzelni, hogy középen van egy hatalmas színpad, körülötte pedig különböző kör alakú kanapék, amik előtt kis asztalka pihen. Ha balra néztem az italpultot láttam az üvegből készült polcok teles-tele voltak minőségi italokkal, amit a mögötte lévő lámpák ki is emeltek.  Poharak ezrei sorakoztak a csapok mellett mindenféle méretben és alakban. Jobb oldalt foglalt helyett a mellékhelyiségek, és egy rejtett lépcső, ahova elvonulhatsz a partnereddel – ha bennfentes vagy.  Az emberek tömege között kezdtem keresni őt, majd megláttam a szőkésbarna hajának tetejét, hol máshol, mint az első sorban, szemben az emelvénnyel. 

- Ott van – böktem felé, Brad elindultunk arra, én pedig követtem.

- Mizu haver? Gyere, ülj le és élvezd – mutatott körbe, hogy kifejezze, mennyi fantasztikus dolog van itt. – Oh, és elhoztad a kicsi Aut-ot is. Drága, drága Autumn ez nem neked valahol hely – csuklott el a mondat végén. Az előtte lévő üveg asztalon poharakat sorozata hevert, különböző színű italokat láttam az alján.

- Neked meg már túl sok volt – állította talpra Bradley barátját. James heves fejrázásba kezdett, de ettől elszédült, így abba hagyta. Én utat törtem, míg mögöttem a két srác jött. James nagyon nehezen akartat távozni, még ott is akart aludni. Beültem hátra James mellé, hogy figyeljem, ne hányja össze magát –és a kocsit. Nem tudom mi történt, amiért ennyire kiütötte magát. Brad egy éles jobb kanyart vett be, így James erőtlen teste azonnal ölemben kötött ki. 

- Drága, kicsi Aut – nézett fel rám, de nem tudja sokáig nyitva tartani szemeit. Az alkohol hatása, elálmosítja az embert egy idő után. Nem toltam el magamtól, hagytam hagy pihenjen. Szőkésbarna haja izzadtan tapadt homlokára, arca kissé beesett és szeme alatti karikák árulkodtak, hogy mostanában ébred tölti az éjszakáit. Nem is vettem észre rajta, nem mintha annyit beszélnénk az iskolában. Az autó leparkolt a házunk előtt, Brad pedig hátra fordult hozzám. 

- Innét elbírok vele. Holnap találkozunk – szólalt meg, közben James arcát fixírozta. Óvatosan kicsusszantam mellőle, már épp csuktam be az ajtót, amikor Brad oda kiáltott nekem. – Kösz, mindent kösz Autumn. 

Nem fordultam vissza válaszolni, egyenesen bementem a kapun. Hallottam, ahogy a motor felbőg és elhajt innen. A hatalmas ház előtt álltam, az összes szobában sötétség uralkodott, csak egy kis helység világított, apa dolgozószobája. Pár perc múlva, ott is leoltottak, ahogy beléptem, az előcsarnokban elfogott az üresség. Anyu távozása után, semmi se a régi, apu késő estig fent van, és bezárkózik a szobájába. Sose volt, hogy ilyen sokáig kimaradtam, de ha meg is esett, mindig felkapcsolódott a nappaliban lévő lámpa és megláttam a szüleimet a kanapén. Apu határozott testtartással ülve szúrós pillantásokat lövellt felém. Mellette, az aprócska törékeny nő, aki arcán aprócska mosoly bujkált, amolyan ’most meg vagy’; ilyenkor éjszakákba nyúló leszidások következtek, néha ezeket felváltották a családi megbeszélések. Igazán csak e tájban volt együtt a család,  senki se zavart minket. Se egy telefon, se egy fontos üzleti találkozó, semmi. 

Emlékszem felhúzott lábakkal ültem a kis fotelemben, amit nekem készítettünk ilyen színben, hogy a garnitúrához is menjen. Kezemben egy bögre tea, vagy kakaó – a hangulatomtól függően. Meséltünk egymásnak a napjainkról, a jövőnkről, az álmainkról, miket kéne megvalósítani, és hogy hova kéne elutazni a közeljövőben. 

Lépcsősort gyorsan hagytam magam mögött, és az óriási fehér ajtót kilöktem magam előtt. Cipőmet a sarokba rúgtam, kabátomat az ágy melletti kis fogasra dobtam. Ruháimtól sebtében megszabadultam és már bele is bújtam kényelmes hálóingembe. 

Nem aludtam sokat az esti kimaradásomnak köszönhetően, legalább James épségben haza jutott. Köszönetet és hálálkodást nem vártam tőle, az nem Ő lenne. Lehet, meg se jelenik a mai órákon, otthon nyaldossa a sebeit, és élvezi a másnaposság gyötrő fájdalmait. Tudni kell mértékkel inni, viszont James az a fajta, aki ezt a szót közelről ismerné, imádja elvetni a sulykot, a túlzás nagymestere. 

- Autumn, megjött Kim – kiáltotta fel édesapám, magamra húztam a kabátomat, és egy magas sarkútban léptem bele. Reggelizni nem volt kedvem, Dorota pedig hozott fel pár íncsiklandó falatot, mégse tudtam egyet se lenyelni. – Szia, édesem – nyomott a homlokomra egy puszit apa, csak a szememet forgattam és rámosolyogtam. Intettem egyet, kinyitottam a fekete kovácsoltvasból készült kert kaput, és helyet foglaltam barátnőm mellett az autóban. 

- Hallom izgalmas éjszakád volt – jegyezte meg, miután üdvözöltük egymást egy hatalmas öleléssel. Már rá akartam kérdezni, hogy honnan tudja, de eszembe jutott, hogy Brad barátnője. Bizonyára minden este a telefonon lógnak, megosztják egymással mi történt ma velük, ha kifogynak a témákból, marad a nyáladzás, hogy ’Mennyire szeretlek.. Én jobban’, vagy a kedvencem – aminek fültanúja voltam. 

„ - Te tedd le előbb.

    - Nem, te – gügyögte barátnőm a készülékbe, hangja pár oktávval magasabb volt a megszokottnál, viszont az arca csak úgy ragyogott.” 

Bármennyire is furcsa ez a kapcsolat. Ennyire hasonló személyiséggel rendelkező emberek, nem maradnak meg egymás mellett, ők erre rácáfoltak. Tudtam, hogy jó hatással lesznek egymásra, így is lett. 

- Az volt – értettem vele egyet, majd a vizsgákról kezdtünk beszélgetni. Az út a sulihoz nem telt bele negyed órába, még úgy se, hogy beugrottunk egy kávéra. Kezemben pörgettem a papír poharat, mára tökéletesre fejlesztet technikámmal. A suli lépcsője előtt álltunk, és beszélgettünk. Megjelent a négy jó madár, kiszálltak a sötétített üvegekkel ellátott, sötétkék Ranver Rover-ből. Az összes lány feléjük kapta a tekintetét, próbálták leplezni, de nem sok sikerrel. Szabályosan felfalták őket a női tekintetek. Azzal a szexi, ruganyos járással szambáztak ide, a mi kis társaságunkon csatlakozva. Brad és Kim egyből egymásnak estek szájukkal, nem zavarta őket, hogy közönségük van. Csak az én hangos krákogásomra szakadtak el egymástól – hogyan kapnak levegőt? Barátnőm gombnyi szemekkel méregetett, mire hatalmas mosoly csúszott az arcomra. Láttam az emberek kezdek beszállingózni az épületbe, szemem okvetlenül is James felé irányult. Haja, mint mindig tökéletesen be volt állítva, semmi nyomát nem mutatta a tegnap esti történéseknek. Szemhéja alatt ugyancsak látszódtak a karikák, de nem jegyeztem meg. Nem a legjobb passzban volt, de a csajozáshoz sose volt fáradt. Kékes íriszeivel végig követte, ahogy a szőke csinibaba elhaladt mellettünk, teste minden egyes része tökéletesen ki volt emelve, válla fölött visszafordult és a fiúra kacsintott, mire ő utána eredt. Szem forgatva figyeltem, ahogy beérte és udvarias kitárta előtte a suli bejárati ajtaját.

Követtük a példáját és mi is beigyekeztünk, az aulában szétszóródtunk mindenkinek máshol volt órája. Az egész nap olyan gyorsan eltelt, hogy kettőt se pislantottam, ami furcsa is volt egy sulis naphoz képest. Kim előbb hazament, így kénytelen voltam sétálni, ebben a kissé hűvös időben. 

- Hé – kiáltott utánam James, mire megfordultam. Gyorsan lefutott a lépcsőkön, és már ott is állt előttem. Muszáj volt kissé megemelnem fejemet, hogy a szemébe tudjak nézni. – Haza vigyelek? – ajánlotta fel. 

- Miért ne? – mosolyogtam és vállat rántottam, majd követtem őt a kocsija felé. Igazából ezernyi okot tudtam volna mondani, hogy miért nem érdemes. Az iskolában mi leszünk az új téma, de azzal biztattam magam, hogy ez csak egy baráti szívesség – vagy olyasmi, mi egyáltalán barátok vagyunk? -, s nincs hátsószándéka. Hiszen James Mcvey-ről beszélünk, neki mindig van!

- Itt balra – szólaltam meg csak, hogy megtörjem a csendet. Tudtam, hogy tisztában van, merre kell haladni a házunkhoz, de zavart a némaság. – Köszönöm – nyitottam ki az ajtót, és az ülésről kivettem a táskámat. Utoljára még ránéztem a srácra, aki szintén engem fürkészett a szemivel.

- Holnap találkozunk!

Holnap, holnap.. Mi is lesz holnap?