XV. Perfect

Perfect

Tökéletes

Just give me a reason

Apa pár nap után haza jöhetett a kórházból és újra az én erős páncélozott lovagom lett. Néha amikor azt hitte nem látom fájdalmában eltorzult az arca és összeszorította a fogát, majd bevett egy fájdalomcsillapítót.

 Visszacsöppent az életem a normális kerékvágásba. Reggel elmentem suliba, utána hazajöttem és tanultam és ez ment napokig. Nem beszéltem azóta se Jamessel, se Luke-kal. Ők nem kerestek nekem pedig szükségem volt erre a szünetre ezen a kibaszott érzelmi hullámvasúton. Amikor Jasemmel voltam pár pillanat alatt feljutottam a legtetejére, de olyan hirtelen le is zuhantam a mélybe. Míg Luke-kal kellemes boldogságban voltam és élveztem, ahogy haladunk előre egyenesen. Semmi kilengés, semmi hirtelenség, csak a biztonság, és nekem erre volt szükségem. Egy biztos útra, egy biztos pontra, amire számíthattam. És még se ezt akartam..

Az iskola volt a mentőövem, amibe kapaszkodtam, hogy ne vesszek el. Most is magyar órán ültem, majd mentem matekre, utána testnevelésre, utolsó óraként pedig egy gazdasági órára ültem be. Az ajtón kilépve megcsapott a hideg, ami a csontomig hatolt és erősen jelezte, hogy közeleg a tél.

Ott állt Luke és rám várt. Most is lélegzetállítóan nézett ki és a térdeim megremegtek, de csak a hidegre fogtam. Most is megcsodáltam, milyen szép férfi is. Barna haja megint kocos volt, mintha hónapok óta nem látott volna fésűt, és annyira vonzották az ember kezét, hogy túrjon bele. A szemei vakítottak, mint mindig. És rám várt. Az után is hogy ott hagytam egy másik sráccal.

Tettem felé egy pár lépést, mikor valaki megfogta a kezem és megrántott. Maga felé fordított és ekkor láttam meg Jamest az a nap óta.

- Ne menj el vele! – kért.

- Miért?

- Te is tudod jól – mondta.

- James ki kell mondanod, hogy miért.

- Én..- de nem fejezte be és elengedte a kezem.

- Sejtettem – elléptem tőle és folytattam utamat Luke felé. Megparancsoltam magamnak, hogy nem engedek a sírásnak, nem engedem, hogy a könnyek lecsorduljanak az arcomról, újra, miatta. Mosolyt, vagy valami olyasmit erőltetettem magamra és a srác ölelésébe bújtam. Ellenkezés nélkül felültem a járműre, és hagytam hadd vigyen oda ahova akar, Jamesnél minél távolabb.

A jól eső érzés járja testemet, majd megállunk a kávézó előtt, ahol először randiztunk. A mi kávézonk.

Megint megcsap a helyiség jellegzetes szaga, és beülünk a bokszba. A bokszunkba.

Eltelt pár szívdobanásnyi idő, amikor néma csendbe burkoloztunk, majd megtörte a csendet.

- Nekem ez nem megy – adta ki magából. Ezzel a négyszóval pedig bennem egy világot döntött össze. Ő volt a biztos pontom, az álló vízem, az egyenes utam, ahol nem volt semmi probléma. Ahol mindent értettem. Ahol tudtam mi a következő szint, ahol tudtam mit kell tennem. Biztonságos volt, kényelmes és komfortos. Ez volt a kapcsolatunk. De nekem ez jó volt! Nekem erre volt szükségem! De a legjobban az ez szó bántott a legjobban. Nem tudta normálisan megfogalmazni, vagy mi? Ezer szót mondhatott volna a mutató névmás helyett. Kapcsolat, románc.. bármi jobb lett volna ennél. – Basszus még csak azt se tudom mi ez köztünk! – Au, ez még jobban fájt. – Randiztunk, beszélgettünk és jól éreztük magunkat, aztán lelépsz egy másik sráccal! Ez nekem így nagyon nem oké.. Nem tudom, hogy a ti gazdag, elkényeztetett világotokban, hogy megy ez, de az én világomba, egy csaj egy sráccal randizik.

- Nekem meg ebből lett elegem – a hangom folyamatosan emelkedett, nem érdekelt, hogy az a pár ember, aki a kajáldába volt élvezettel figyeli a veszekedésünket. Műsoros étkezés, a legjobb. – Honnan veszed ehhez a bátorságok, hogy elkényeztetettnek nevezzél? A szüleim a gazdagok, nem én.

- Ja. Autumn – még egy áááu. Mindig szépségemnek hívott, először hallottam tőle a rendes nevemet. – Láttam, hogyan húztad a szádat, hogy más koriját kellett felvenned. Egy elkényeztetett picsa vagy – az én kezem meg hangosan csattant az arcán.

- Te meg egy szemét disznó! – és kiviharoztam az étkezdéből. A könnyen utat próbáltak fúrni maguknak, de nem hagytam. Egyenletesen kellett lélegeznem! Igen erre volt szükségem.. és rá.

Nem gondolkoztam, az ujjaim önálló életre keltek és automatikusan tárcsázták a srácot. Alig egy csörgés után felvette.

- Baj van?

- Csak gyere értem és vigyél el – majd elmondtam, hogy pontosan hol is vagyok és alig 10 perc múlva be is gördül az annyira ismerős Range Rover. Az anyósülésre bepattantam és becsatoltam magam. A srác gázt adott és elindultunk.

Órákig csak kocsikáztunk a városban és vonzáskörzetében, néma csöndben. Én a gondolataimba merültem, ahogy figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat. James pedig azt várta, hogy én szólaljak meg először, de egy idő után ő törte meg a hallgatást.

- Sajnálom a Cecilia ügyet. Annyiszor el akartam mondani Aut, de te nem hagytad! Pedig ha tudnád az igazat! – sóhajtott fel.

- Akkor mond el, mert nekem rohadtul elegem van a titkokból. Legalább jól volt?

Felhorkant.

- Aut, ez te se gondolod komolyan – és felkanyarodott az autópályára. Nem kérdeztem a sráctól semmit, megbíztam benne. Nem válaszoltam, újabb csend telepedett ránk.

Pontosan három órát ültünk még a kocsiban, amikor a srác megállt egy hatalmas hotel előtt. Említettem már, hogy a McVey-élethez szorosan kapcsolódik a hatalmas, a luxus és drága szavak? Mert ez így van. Bármire jellemző ez a három melléknév külön-külön, de leginkább egybe az érdekelte Joseph McVey-t és fiát is.

- Apám nem olyan régen vásárolta – magyarázta, miközben kiszállt az autóból. Ujjainkat összekulcsoltuk és úgy indultunk a hatalmas épület felé. Amíg a srác egy igen dekoratív magas, szőke hajú nővel beszélgetett a recepciónál, csöndben vártam. Volt időm a hatalmas előcsarnokot megcsodálni. Nem tudom mekkora lehetett a belmagassága, de ha nem volt több, mint tíz méter, akkor egy centi se. A bézs és a bordó színek domináltak – a falak, a bútorok és még a falon lévő festményeket is ezekhez válogatták. Az egész aulában mégis a hatalmas üvegcsillárok kapták a főszerepet. Gyönyörűen ragyogták be a helyiséget a kora esti időben.

James meleg kezének érintése rántott vissza a szemlélődésből. A lifttel mentünk fel a mi emeltünkre, ahogy az út nagyrésze ez is csöndesen telt. Mindketten saját gondolatainkba menekültünk.

- És hallottál valami izgalmas pletykát? – kérdezte, amikor már a szobában egymással szemben ültünk és falatoztuk a saját fagyinkat. Megtört a jég és megeredt a nyelvem. Baromira könnyebb volt más problémáiról beszélni, mint az enyémről!

- Will Sumser és Abby White az öltözőben szexeltek, de ez még semmi Mr. Petterson rájuk nyitott. Akkor Lucy, aki Connorral ment a bálba, most Tristannal jár és Naomi meg Connorral, szóval ők így párt cseréltek. Jenny felvarratta az orrát és a legfrissebb hír James Mcvey-nak van szíve – a végére elnevettem magam. Jó volt kibeszélni másokat, még akkor is ha ez egy gonosz dolog. Minden ember csinálja, nem értem mit szégyenkeznek és botránkoznak meg az emberek rajta. A felnőttek a munkatársaikat, főnöküket, szomszédjaikat beszélik ki a barátaikkal, párjukkal. Mi az osztálytársainkat.

- Azért ezt ne reklámozd, mert oda lesz az imidzsem – nevetett és lökött rajtam egyet a vállával, aminek hatására hátra dőltem a fagyi pedig ki esett a kezemből. A fiúval farkas szemet néztünk, összekapcsolódtunk. Éreztem a sok fájdalmat, amit az apja okoz neki, hogy nem veszi ember számba se, éreztem azt a mérhetetlenül hatalmas önvádat, azok miatt, amit elkövetett ellenem és mások ellen. Éreztem a félelmet, a kétségbeesést, amiért azt gondolja, ő nem lesz jó senkinek és nem méltó senki igazi szeretetére. És csak remélni merem, hogy érezte a bennem lévő megbocsátást iránta, a bennem lévő szeretetet, amiért elfogadom őt olyannak, amilyen.

Egyre közelebb jött, ajkainkat alig pár miniméter választotta el, amikor megtörtént az, amire mind ketten nagyon régóta vágytunk. Az ajkunk összeért és nyelvünk bizalmas, meghitt táncba kezdett. Éreztem a csokis fagyijának az ízét. A szikrák pattogtak közöttünk, és a világ megszűnt létezni. James és Aut, Aut és James, csak ő és én. Mi.

A kezem a hajába csúszott és még közelebb húztam magamhoz, ha ez egyáltalán lehetséges lett volna. Ez nem olyan volt, mint amikor a szobámba csak a játék kedvéért csináltuk, és nem olyan volt, mint az Őszi Bál után, amikor csak a nyers, erős, mély vonzalom és vad szenvedély vezérelt minket. Most voltak érzelmek is, még ha kimondhatatlanok is voltak. Tudtam, hogy össze fogja újra törni a szívem. Tudtam, hogy nem lehetünk együtt. Tudtam, az összes rohadt dolgod, de mégis akartam. Mert itt és most az enyém volt. Csak is az enyém. És ez tökéletes volt.

De ezt a tökéletes buborékot kirobbantotta James telefonjának csörgése.

- Brad most nagyon nem alkalmas később visszahívlak – szólt bele a telefonba James. Nem hallottam mit mond a másik fél a telefon végén, de James arca megkeményedett és nyakán kidagadt egy ér. Szeme mégis fájdalomról árulkodott.

- Apám meghalt.