XIV. - Accident

Accident

Balesett

Need you now

A tökéletes randi után sajnos nehezen jött álom a szememre, ezért hulla fáradt voltam reggel. Magamra aggattam pár ruhadarabot, amit zöld kabátommal elrejtettem. Reggelizni nem is volt időm, citromsárga magassarkúmban szedtem a lábam a kocsihoz, amiben kellemes meleg fogadott. Köszöntöttük egymást Kimmel, majd elindultunk a szokásos helyünkre a kávézóba. Furcsa emlékeket idézett kevesebb, mint egy hete itt találkoztunk Ceciliával, ahol kitárgyaltuk Jamest. Most miközben elvettem a papír poharat csakis Luke-ról tudtam áradozni. Muszáj volt minden kis részletet elmesélnem neki, addig nem hagyott nyugodni.

- Autumn, ez fantasztikus! Olyan jó végre boldognak látni! – Igen boldog vagyok! Fantasztikus érzés.

A suliban próbáltam kikerülni McVey-t bármennyire is akart velem beszélni. Akárhányszor szembe jött velem a folyosón, én vágtam egy hátraarcot és elmenekültem a legközelebbi női mosdóba. Folyamatosan hívott és üzeneteket írt, de egyikre se reagáltam, egy idő után pedig blokkoltam. Túl fájdalmas volt látni őt mindennap alig vártam, hogy vissza menjenek koncertezni. Amikor csak megláttám, eszembe jutott, ahogy Cecilia volt rajta és csókolgatta. Ő pedig élvezte!

Nem akartam ezzel az érzéssel foglalkozni, csak amit Luke keltett boldogságban akartam lubickolni.

Szokásos dupla matek után, átcsörtettem a kémia laborba, ahol McVey várt a helyemen. Mély levegő, kemény vagy Rosenberg meg tudod csinálni mondtam magamnak, majd leültem mellé. Szigorúan csak a füzetemet néztem, és írtam, amit a tanár mondott, de az óra vége felé egy papír fecnit tolt elém. Macskakaparását nehezen, de el tudtam olvasni. Pár pillanatig elgondolkoztam, hogy válaszolok rá, de kicsöngettek. Én pedig összegyűrtem és kidobtam az ajtó mellett lévő kukába, elég látványosan ahhoz, hogy James észre vegye.

A nap hátralévő része gyorsan elrepült és már barátnőmmel kart karba öltve, nevetve mentünk ki az épületből, amikor ott állt ő. Testét egy kopott farmerba, és feszes bőrkabátba csomagolta, lazán neki dőlt a motorjának.

- Hé, szépségem már azt hitte soha jössz – kiabált nekem oda. Én kővé dermedtem a látványtól, barátnőmnek kellett megráznia, hogy felébredjek a révületből. Éreztem, ahogy a diákok engem bámulnak, de egy pillantást a többinél is jobban éreztem, szinte égette a tarkómat.  Éppen, hogy arrébb fordítottam a tekintetem, amikor rátaláltam gyönyörű kék szemére, amiben fájdalom csillant és valami apró könyörgés is. Erőszakkal kellett elfordítanom a tekintetem, és Luke-hoz sétáltam.

- Én fel nem szállok erre az izére! – jelentettem ki.

- Oh, de hogy nem fel fogsz rá szállni, szépségem! – nevetett és fejemre húzta a bukósisakot. Állam alatt bekapcsolta a csatot, majd elmosolyodott. – Nagyon jól áll – kacsintott és kezét nyújtotta, hogy segítsen felülni. Nem volt időm ellenkezni és már fent is voltunk mindketten. Szorosan átkaroltam derekát a járgány pedig hatalmas berregéssel elhagyta a suli parkolóját. Szalomoztunk az autók között, mindegyik mellett hamar elsuhantunk. Élveztem, ahogy a szél belekapkodott a hajamba vagy, ahogy kabátomat rázta. Felszabadító érzés volt! Egy-egy élesebb kanyarban jobban szorítottam a derekát, amire ő felnevetett, vagyis szerintem, nem hallottam biztosan. A gyorsaság miatt a szervezetem csak úgy pumpálta az adrenalint, ami szívemet megszaporázta és jól eső érzés rázta egész testem.  Fogalmam se volt hova megyünk, tudtam, hogy már régen elhagytuk Greenforestet, de őszintén szólva nem is nagyon érdekelt. Egy nagy csarnok mellett az erdőnél parkolt le.

- Most fogsz megölni, és elásni? – dünnyögtem a sisak alatt, mert nem tudtam kicsatolni. Mint egy gyermek az államat felé fordítottam, és vártam, hogy kikapcsolja.

- Áhh, pontosan el találtad a tervem – kacagott fel. – Tetszett a motorozás?

- Még soha nem csináltam, de klassz volt – öleltem át a derekát, miközben a járműnek dőltünk.

- Örülök, hogy én lehettem az első – és lusta csókot nyomott ajkaimra. – Gyere – fogta meg a kezemet és a csarnok felé. Amikor beléptünk egyből tudtam, hogy milyen hely is ez és azonnal vissza is akartam indulni a motorhoz.

- Nem! Nem és nem! Nem fogok jégkocsolyázni! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Soha nem voltam jégen és nem is állt szándékomba ezt megszegni, de csak húzott magával egészen a bérelt korikig. Lábaimat lestoppoltam, és nem mozdultam, hiába éreztem, hogy tőből kitépi a karomat. Több se kellett a nálam kétszer magasabb és háromszor szélesebb izom kolosszusnak és egy laza mozdulattal ölébe kapott. Úgy cipelt, mintha pihe könnyű lennék, meg se erőltette magát.

- Hányas lábat van szépségem?

- 36.

- Jó akkor kérnénk egy kis gyerek méretet és egy férfinak valót – kacsintott a lányra, mire a hölgy pironkodva átnyújtotta a két pár cipőt, mintha kicsit erősebben kapaszkodtam volna az engem ölelő srácba és a szememmel üzentem a lánynak, hogy én is itt vagyok.

Elhúztam a számat, hogy mások lábán járt és beleizzadt korit húzzam a lábamra, én mégis csak egy Rosenberg voltam és nem szorultam rá, hogy más levetett cuccait hordjam. Nem akartam felvenni, amit Luke tiltakozásnak értelmezett. Féltérdre ereszkedett előttem és lábamra húzta.

- Mostantól Hamupipőkének kéne szólítanom téged – húzta meg a fűzőjét. – De maradok a szépségemnél – kezemnél fogva felrántott és homlokát az enyémnek döntötte, a tekintetünk pedig összekapcsolódott, én pedig elmerültem a ragyogó zöld szemekben. – Készen állsz? – suttogta lassan. Épp válaszoltam volna, amikor megcsörrent a telefonom. Ösztönös rutin volt, amiért érte nyúltam és a fülemhez szorítottam, még ha láttam is a srác csalódott arcát.

- Igen? – szóltam bele.

- Hol vagy Aut? Baj van.

- McVey? – döbbentem le. – Mit akarsz? – jól pofán csaptam magamat belülről, inkább ki kellene nyomnom, de akkor a következőt mondta: Apád kórházban van.

Körülöttem megszűnt a világ. Nem érzékeltem a külvilágot, csak a szívem egyre hevesebb dobogását érzékeltem, ami készült kitörni mellkasomból. Lábaim elgyengültek, amik amúgy sem nyújtottak egy stabil támaszt, hiszen egy vékony fémen egyensúlyoztam. Muszáj volt leülnöm.

Agyamat elrohanták az emlékek, és egyszerűen felrobbantották elmémet. Közös képek, amiket anyával nézegettünk a fotóalbumban. Apa maga kissé pocakos alkatával is anya fölé magasodik és erősen tartja. Egy büszke, magabiztos férfi. Apa a kezében tart. Apával egy esküvőn táncolok. Apa és én, ahogy a Stanfordi fő kapu előtt állunk. Aztán jöttek a mostani élmények, apa nem jött haza ma se. Apán megéreztem az alkohol szagot, de nem mertem kérdőre vonni. Anya elhagyása mindkettőnket mélyen megviselt, és az erős, magabiztos férfi megtört. A vállait már nem húzta ki, állát nem emelte olyan magasra, és nem is járt olyan peckesen. Testtartása begörnyedt, állát is lehorgasztotta, hogy senki se láthassa tekintetében azt a mély fájdalmat, amit felesége elvesztése okozott. Aztán eltűnt minden szeszes ital a házból. Kezdett haza jönni, későn, de haza jött. Újra el kezdtünk együtt élni, és nem csak egymás mellett tengtünk, mint két idegen. Leült mellém a kanapéra egyik este, nem mondott semmit. Nem is kellett, tudtam, éreztem. Szorosan odabújtam hozzá. Utána kezdtünk nevetni, újra eljárkálni vacsorákra, rendezvényekre.

A félelem vasmarka szorította át torkomat és nem eresztette el, ott volt velem, míg bediktáltam címet Jamesnek és, amíg Luke-kal vártam a kocsit. Az ismerős Range Rover állt meg. A szöszke, nyurga srác öles léptekkel szedte felém a lábát és nem érdekelt, hogy mi most épp haragban vagyunk, vagy nem akarom látni, a karjába omlottam. Ekkor engedtem meg igazán, hogy elernyedjek, és ne annyira koncentráljak arra, hogy milyen stabilan is állok a földön. Elengedtem a gyeplőt, könnyeim utat találtak magának, hangos hüppögésekkel tört fel belőlem a sírás. A srác szürke pulcsiját teljesen összekentem fekete szempillaspirálommal, de tudtam, hogy ez nem érdekli őt. Kicsit eltolt magától, engem meg elöntött a pánik, de csak letörölte arcomra száradt festéket, és beültetett a kocsiba. Nem foglalkoztam azzal a sráccal, akivel voltam, mert nem rá volt szükségem. Hanem Jamesre, most már másodjára. Mindig neki volt szüksége rám, hogy kihúzzam egy-egy gázosabb szituból. Most pedig fordult a kocka.

Tudtam, hogy szándékosan gyorsabban megy a kelleténél, nem udvariasan vezetett – nem engedett át egy gyalogost sem – és azt is, hogy több piros lámpán is áthajtottunk, de ezt miattam tette.

Egyre azon járt a fejem, hogy elvesztem apát is és egyedül maradok. Nincsen olyan rokonom, akihez szívesen mennék, és aki itt lenne a közelben, hogy a St.Louis-ban fejezhessem be a tanulmányaimat. Anyához nem akartam menni, még ha magamban nagyon mélyen tudtam, hogy megbocsátottam neki, és megértettem.

A kórházban is James beszélt helyettem, mire megtudtuk, hogy a 8 emeleten található. Autóbalesete volt.

- Tudtam, hogy azt a rohadt kocsi fogja sírba vinni! Imádta azt a rohadt autót gyorsan vezetni! A francba, a kibaszott, kurva életbe! – kiabáltam a liftben és erősen belevágtam a fém oldalába, apró horpadást okozva. James magához rántotta a kezem és apró csókot nyomott rá. Egy pillanatra vad vágy gyulladt a belsőmben, de hamar el is tűnt. Nem volt itt az ideje.

Az ajtó kinyílt, én meg kitörtem. Végig szaladtam a folyosón, fellöktem néhány ápolót, de rohadtul nem érdekelt. Jamesnek kellett visszafognia.

Megfogta a kezem, amivel maga mellett tartott. Ujjainkat összefűzte, mintha apró szikrák pattogtak volna körülöttünk. Hüvelykujjával finoman apró köröket rajzolt a kézfejemmel. Csak erre tudtam figyelni egy szívdobbányi időre, de aztán beúszott az orromba a tipikus kórház szag, fertőtlenítő és valami más keveréke, amivel kiszakadtam a révületből. Egy ajtó előtt stoppoltunk le, de csak egy pillanatra és kezem máris a kilincsre kulcsolódott és belöktem a nyílászárót. És megláttam őt.

Apa a fehér ágyon feküdt állig betakarva, és különböző csövek voltak bekövetve. Az ablak redőnye fel volt húzva, így tökéletesen beragyogta az egész szobát.  A monitor monoton sípolása volt az egyetlen hang a szobában.

Leültem mellé, a paplan alatt megkerestem a kezét és szorosan ujjai kulcsoltam enyéimet, majd egy megpusziltam kissé ráncos kézfejét.

Ekkor szakadt fel bennem valami, valami rohadt mélyről és újra folyni kezdtek a könnyeim megállíthatatlanul, szemfestékem csíkokat rajzolt az arcomra, de nem érdekelt. Sírtam, szinte nyüszítettem, mint egy kis gyerek. Féltem, sőt rettegtem, de kibaszottul!

Kopogás zavarta meg gyermek viselkedésemet, amit alig hallottam meg két hüppögés között.

- Miss Rosenberg – szólított meg egy fehér köpenyes alacsony férfi, akinek névtáblájáról olvastam le nevét – Dr. Bishop.

James egy macska gyorsaságával állt fel a szoba sarkában lévő székről, és már mellettem is állt. Az orvos apró mosolyra húzta a száját és megszorította a vállamat. – Minden rendben van. Volt egy komolyabb agyrázkódása, egy bordára meglepett, de az édesapja egy nagyon erős, küzdő férfi és túl fogja élni. Ne sírjon kedvesem!

James mellé álltam és csak most láttam mennyire is alacsony, kopaszodó szemüveges férfi. Még én is a 160 centimmel és magassarkúmmal felé magasodtam. A srác átölelte a derekamat és kinyújtotta az orvos felé a kezét.

- Köszönjük doktor úr – mondta és megrázta a kezét.

- Szóra se érdemes Mr McVey – ez egy aprócska város volt, és a McVey név igazán ismert volt, meg se lepődtem, hogy ismerte az orvos Jamest. – Minden jót, viszont látásra! – köszönt el és már távozott is.

Megnyugtató volt hallani, hogy nincsen komolyabb sérülése, de akkor is nagyon féltem és egész testem rázkódott. James szoros ölelésébe vont és pár pillanatig csak úgy álltunk ott.