XVI.- New Year Magic

New Year Magic

Új évi varázslat

Auld Lang Syne

Sok mindent el lehet mondani Joseph McVey-ról. Sikeres üzletember, hatalmas birodalom – fél Greenforest és London egy része az ő kezében volt. Talán ez miatt is illik rá a kontrollmániás szó igazán, mindent az ellenőrzése alatt akart tartani, és ez igazán jól is ment neki. Kivéve a fiát. James volt az ő fekete foltja a tökéletes, magazinba illő életének. James kicsapongó életet élt, nem egyszer kapták rajta miközben elszívott egy füves cigit, vagy a pohár fenekére nézett. Emellett még élte a rock sztárok életét. A nő ügyekről s a hatalmas pókerjátszmákról ne is beszéljünk. Na meg a titkos férfi klubokról, aminek a tagja volt. Talán ezek voltak az apai szeretet hiányának? Minden bizonnyal. Mert tényleg sok mindent el lehet mondani az idősebbik McVey-rő, de hogy szívből, őszinte szeretettel tekintet a fiára biztos nem. Köze lehetett annak, hogy a felesége meghalt miután James öt éves volt egy autóbalesettben ő pedig egyedül maradt egy hiperaktív kék szemű kisfiúval.

Joseph az elején próbálta szeretni Jamest és nem az anyját, az ő egykori nagy szerelmét látni benne. A legkiválóbb dadákat és tanárokat fogadta fel a kisfiú neveltetésére, és szabadidejében az üzleti életbe is próbálta beavatni, hogy majd valaki vigye tovább a lenyűgöző, hatalmas multi milliárdos céget.

De Jamest valahogy nem kötötte le igazán. Gitározni tanult és szolfézs órákat vett – persze titokban. Mert már az abban az időben is megvolt a magához való hírneve.

Talán ez az egyetlen közös pont bennünk Jamessel – nem érezzük magunkat elég jónak, az apánknak, hogy nem felelünk meg a családi névhez tartozó ranghoz. Csak kettőnk közül ő meg se próbált az elit tagja lenni, méltó lenni rá. Míg én minden rohadt erőmmel azért küzdöttem. Igenis egy Rosenberg vagyok!

Joseph McVey volt az hiszem az első férfi, akitől megijedtem. A tekintély parancsoló aurája, az egyenes testtartása, a mély karcos hangja. Minden meg volt benne, hogy egy kislány megrettenjen. Nem sokat voltam a McVey rezidencián játszani, vagy egyéb ilyen puccos eseményen, amire már akkor is elrángattak a szüleim, ha tehettem nem mentem a közelébe.

De ez az ember, aki sikeres volt az üzleti világban, annyira sikertelen volt a családi életben, még ő se érdemelte ez.

Apám meghalt. Ez a két szó elvágta az addigi jókedvet, humort és fülledt erotikát. Rá se ismertem Jamesre, mintha egy robottá változott.

- Részvétem – ez volt az első szó, amit kitudtam nyögni hosszas hallgatás után. Azonnal karomba zártam a srácot, aki összezuhant a karjaimban. Tudtam, hogy időre van szüksége, amit én meg is adtam. Nyugtató dolgokat duruzsoltam a fülébe, miközben kezemmel hátát cirógattam. Sokkal erősebb érzelem hullám járhatta át, mint engem, amikor apámért mentünk a kórházba. Akkor ott volt nekem támaszként, most pedig én voltam az ő mentsvára. Nem sírt, ahhoz túlságosan erős és büszke férfi volt.

Nem tudom mennyi idő telt, miután kiszakadtunk a transzból, de némán megbeszéltük, hogy visszaindulunk Greenforest-be. Monoton mentünk le a lifttel és sétáltunk a parkolóban megkeresve az ismerős Range Rovert. Az út kellemetlen csönddel volt teli, feszélyezve éreztem magam és nem tudtam mi egyebet tehetnék annál, hogy a kezem a combján pihen és időről-időre megszorítom csak, hogy érezze, vele vagyok és rám számíthat.

Azt hittem köztünk most tényleg megváltozott minden és talán elkezdhetünk együtt valamit, valami közöset. De pofára kellett esnem. Megint.

James csak leparkolt a kovácsoltvas kapunk előtt és tovább hajtott. Tudtam, hogy nehéz lehet neki és megértettem, még ha kicsit fájt is.

Azóta nem is láttam McVeyt, és ennek már jó két hónapja Azóta se híre se hamva. Információ morzsákat, azért elkaptam a srácoktól, hogy éppen Kubában van, aztán meg Karib-tengeren süteti a hasát és egyéb ilyen országokat járja. Miközben én itthon vártam őt. Hiába.

Greenforest-ben leesett az első hó, amit a kisebb gyerekek nagy öröm ujjongassál fogadtak, míg a felnőttek szitkozódva. Közéjük tartoztam én is az idő változása csak jobban rá mutatott az idő múlására. James távozására, hiányára.

Tavaly ilyenkor épp az egész lakást átalakítottam, és undorító ünnepivé változtattam. Mindenhol arany és piros díszek, amik zöld girlandon függtek. Kisebb rénszarvas csorda állt a bejárati ajtónál, amit fatörzsből készített valaki én pedig megvettem. Minden asztalon kisebb koszorú, vagy valamilyen más ünnepi dísztárgy volt, aminek a gondolatától most fordult egyet a gyomrom. Ha ez nem lenne elég, tipikus karácsony illat lengte be az egész lakást. A gyertya lángja, még egy fajta romantikus, meghitt hangulatot varázsolt. A télapó kuckója se ég ekkora ünnepi hangulatban, mint a Rosenberg ház eddig. Az egészet pedig megkoronázta a nappaliban álló hatalmas fenyőfa, ami szintén piros-arany kombinációval lett feldíszítve. Minden évben más milyen színekkel dekoráltam. Tavaly lila-ezüst, az előtt rózsaszín-fehér. Apa kertbe kirakta a béna égőket a házra és az integető mikulást. Arra várt, hogy idén is újra rá pörgők a karácsonyra, de idén elmaradt, inkább a szobámban ültem és ő nem kérdezett semmit.

Nem utálom, ezt az ünnepet félre értés ne essék csak éppen nincs itt az a személy, akivel a legszívesebben megosztanám. A szívem bele sajdult, amikor arra gondolok, hogy James egyedül van ezen az ünnepen, ami a családról és a szeretetről szól és ő mindkettőnek a hiányában szenved.

Újra a telefonomért nyúlok, és újra megpróbálkozom egy hívással.

Itt James, most rohadtul nem érek rá. Próbáld később. Vagy a sípszó után mondjad. – az üzenetrögzítő sípja megszólalt belőlem pedig ömleni kezdett a szöveg.

- James nem tudom hol vagy éppen, azt se milyen állapotban. Csak azt akartam, hogy tudd, rám számíthatsz és kérlek, gyere haza nagyon sok mindenről kell beszélnünk. Én sz..szeretnélek látni – képtelen voltam kimondani. – Nagyon is –egy könnycsepp gördült le az arcomon, de dühösen letöröltem és a telefont is kinyomtam. Egymással ellent mondó érzések kavarogtak bennem. Fájt, hogy elhagyott, és nem reagál se a hívásaimra, se az sms-eimre. Közben megértettem, és mérhetetlen szeretet – amit még magamnak se vallottam be mekkora -, amit iránta éreztem. Reméltem, hogy megtudja, amit iránta érzek és begyógyítja az összes sebét.

Gyorsan lementek az ünnepek a rengetek evéssel és rokonlátogatással. Mindenki megjegyezte milyen csinos vagyok, és apa mindig büszkélkedett, hogy milyen okos is és hogy az egyetem után dolgozni foguk a cégünknél. Könyvekkel, szépségápolási termékekkel és más ajándékokkal halmoztak el a családtagjaim. Apa családjában hagyomány szerint a nők kézzel készített ajándékot adnak a szeretteiknek. Nekem nem volt ehhez elég ügyességem, úgy érzem ez a készség ugrott egy generációt és engem kihagyott, majd csúnyán beégett. De én mindent beleadtam, de láttam nagynéném arcát, amikor a kézzel készített képkeret-, amit egy öt éves tehetségesebben készített volna el, mint én – megremegett az ajka a felkészülni kívánt nevetéstől, de hogy ne érezze magát kellemetlenül én voltam az első, aki hangosan röhögött, majd követte mindenki. Béna vagyok és büszkén vállalom!

A két ünnep között dobott nekem egy csontot, még ha egy kicsikét is a föld felett jártam. Egy kis ajándék doboz volt, a kedvenc süteményem Franciaországból, a legújabb táska Olaszországból és két jegy a Fülöp-szigetek spa hoteljébe, ahova nagyon elszerettem volna menni. Ez a gyönyörű meglepetés csomagon kívül, várt egy csokor gyönyörű tulipán innen a városi virágüzletből. Kaptam mellé egy borítékot is.

Megkaptam az összes üzenetedet és köszönöm. Ezzel a megkésett karácsonyi ajándékkal kedveskedem neked. – James

Örültem, mint majom a farkának. Örült vagyok? Soha nem tagadtam. Ez az apró gesztus biztosított róla, hogy az erőlködésem nem hiába való és ugyanúgy folytattam a mindennapos üzenet küldés.

Ma volt az egytelen nap, amikor James fel is vette a telefont, nem és nem üzenetrögzítőre kapcsolt. Az elején kellemetlenül feszengtem és többször is kínos csönd állt be, de megtaláltam a hangomat.

- Mit csinálsz? – hangja hangosan recsegett a kihangosított telefonból. – Légszíves tegyél a füledhez, utálom magam vissza hallani – dörrent rám.

- Jól van, jól van. Nyugi már csak felhúztam a ruhámat – de azért se kapcsoltam ki a hangosított csak lejjebb állítottam a hangerőt, remélhetőleg így már nem visszhangzott. – Készülődőm a szokásos buliba. Kim és a srácok értem jönnek, körbe sétálok, mindenkinek megmutatom az arcom és váltok, két szót aztán taxival haza jövök és szar filmeket a Tv-ben – a végére elnevettem magam. – Éljen a társasági élet!

- Ugyan Aut! Rúgj be és..-de eszébe jutott az emlék és megváltoztatta a véleményét. – Mi lenne, ha el se mennél? – hangja sokkal puhábban csengett, az eddigi kemény, feszélyzettől.

- Már megígértem, és ha már negyed órája melózom a szemsminkemen, akkor elmegyek – és folytattam az árnyékolást. – És milyen.. öö pontosan hol is vagy most?

- Kaliforniában süttettem a hasam –nevetett. – Pont most hozza a csinos pincérnő a koktélom le kell raknom Aut! Majd valamikor beszélünk – és kinyomott. A szívemet pedig körbe tekerte szögesdróttal a féltékenység, és torkomat vasmarokkal szorította. Nem engedhettem meg magamnak, hogy sírjak ez a tökéletes smink nem mehet kárba!

Kettőt dudáltak, én pedig beleléptem pántos magassarkú cipőmbe és a krémszínű csipkés szoknya meglibbent. A kocsiban mindenkit üdvözöltem és már robogtunk is tovább a hotelbe, ahol idén is megrendezik idén 15 éve az Új Évi Jótékonysági bált. Tele van felfuvalkodott nagyképű emberekkel, akik szeretik hangoztatni mennyi pénzük van – még ha nem is az övé, hanem a szüleié – és, hogy hol nyaraltak, hol fognak tovább tanulni. Természetesen borostyán ligás egyetemen, ahova anyuci és apuci juttatja majd be, mert a ő már elszívta a fél életét.

Soha nem hittem az új évi csodába, hogy szilveszterkor a kívánságok valóra válnak. Ilyenkor az ember esélyt kap, hogy valami jó történjen vele és csak az ő dolga, hogy él vele. Ezekben a zagyvaságokban soha nem hittem, de amikor kiszálltam az autóból és megláttam tökéletesen vasalt, drága öltönyében, ami a legjobb helyeken feszült rajta. Piszkos szőke haja minden irányba állt és arcán ott volt az a tipikus pimasz félmosoly, amit úgy éreztem csak az enyém.

Lassan lépkedtem felé, muszáj volt magamba innom gyönyörű férfi látványát. Éreztem, ahogy a szikrák csak úgy pattognak közöttünk és vonzottak minket. Olyanok voltunk, mint a mágnesek, ha jó felünkre estünk az nap vonzottuk egymást, de voltak rosszabb napok, amikor csak úgy taszítottuk és löktük el egymást. Azt kívántam ebbe a pillanatban örökké élhessek.

- Aut gyönyörű vagy – sóhajtott és fülem mögé tűrte a hajtincsemet.

- James, nem azt mondtad, hogy Kaliforniába vagy és egy épp pincér lányokkal hetyegsz?

- Nem hetyegtem senkivel, éppen szállt le a gépem. Nem ronthattam el a meglepetést! – karját derekam köré fonta és közelebb húzott magához. A kellemes részeink összeértek. – Meglepődtél? – kérdezte szinte a számba. Nem is várt választ, egyből lecsapott az ajkaimra és követelőzve falta őket. Ujjaim becsusszantak és marokra fogta puha tincseit, amit picit meghúztam, amitől belemosolygott a csókunkba. Még közelebb húztam magamhoz, nem volt belőle elég. Olyan régen láttam és annyira vágytam erre és még többre.

- Muszáj ezt most abba hagynunk – lihegett és kérdő tekintetemre elnevette magát. – Táncolni szeretnék veled és utána haza vinni és olyan estében részesíteni, amit soha nem felejtesz el – karon ragadott és együtt léptünk be a terembe. A karjába kapaszkodtam miközben sétáltunk le a hosszú lépcsőn, a végén pedig ott várt ránk a fotós, aki elkészítette számomra a legkedvesebb és legtökéletesebb fényképet.

Imádtam vele táncolni, ahogy tartott az erős karjában. Belenéztem a gyönyörű kék szemébe és láttam a fájdalmat, amit az apja elvesztése okozott. Láttam rajta a fáradságot, a kialvatlanságot, nem tudta még fel dolgozni a történteket. A gyász, amit a szeretteink elvesztése okoz, soha nem lesz könnyű és soha nem fog megszűnni, csak könnyebb lesz. Ugyanúgy a hétköznapjaink része lesz az a kis szomorúság, mint az étkezés, vagy a fürdés. De ezek után is itt van előttem a srác, aki két hónapon át zaklattam a szeretettemmel és most van az a pillanat, hogy szeressem. Most tényleg esélyt adott az élet, egy új évi esélyt.

Muszáj volt ajkamat újra az övére tapasztanom, miközben finoman dülöngéltünk a zene ritmusára.

- Nem akarom, hogy ez az este véget érjen – suttogta bele a számba, mielőtt még egy tüzes csókban forrtunk össze. Én se akartam, soha, soha, de soha!

- Na, jól van, azért már, ami sok az sok! – kiabálta Kim és szabályosan kikapott James karjai közül. – Értem őrülten szeretitek egymást, meg mind ilyen, de szükségem van a barátnőmre egy kicsit – azzal a mozdulattal elhúzott a sráctól, akivel most mindennél jobban akartam lenni. Lestoppoltam a lábammal, már amennyire magassarkúban tudtam.

- Ha jó pofizunk ő is jön – mondtam és ujjaimat Jamesére kulcsoltam. Nem tudom ki döbbent rajta meg jobban a szöszke srác, vagy a szőke ciklon.

- Felőlem – forgatta meg a szemét és Bradbe karolt. Így négyesben haladtunk körbe az egész termen, mindenkivel váltottunk egy kedves szót, és érdeklődtünk róla, mert hát ilyenkor ez a szokás, még ha igazából marhára nem is érdekel, ahogy feltehetőleg őt se, hogy veled mi van.

Szaftos pletykának adtunk táptalajt azzal, hogy mindenhova kéz a kézben mentünk, vagy egymást átkaroltuk esetleg csókokot váltottunk. Engem nem is érdekelt, szerettem őt, még akkor is ha rengeteg fájdalmat okozott akkor is őt akartam és magasról tettem a többiek véleményére.

Több mint három órája forogtunk körbe a terembe és én már kezdtem unni, meg a cipő is törte a lábam.

- Mi lenne ha lelépnénk? – suttogtam James fülébe és rávigyorogtam. Nem válaszolt csak felállt és kivezetett a tömegből.

Tudtam, hogy ma meg fog történni az amire vágytam. És az ő volt. Meztelenül, az ágyamban. Tudtam, hogy senki nincs otthon, így nyugodt szívvel löktem be a kovácsolt kert kapuk hátam mögött Jamessel. Ahogy belétünk a kemény tölgyfa ajtón, annak lökött.

- Csókolj meg, de úgy hogy érezzem – adta ki a parancsot, amit én jól tanított kislányként el is végeztem. Nem volt semmi lassúság, semmi finomkodás csak a vad vágy, ami rázta mind kettőnk testét. Az éhség a másik testért.