XVII. - Dreaming towers

Dreaming towers

Álmodó tornyok

Mom

De semmi jó nem tart örökké. Minden csoda három napig tart. Vagy addig se, nekem csak egy éjszakám volt kiélvezni. Reggel, amikor felébredtem sehol se találtam Jamest, csak egy cetlit a kihűlt helyén.

Aut! Te vagy a legjobb és köszönöm a tegnapi éjszakát, de az én sok rosszam csak tönkre tesz mindkettőnket. Elég, ha csak engem. Jobbat érdemelsz. – James

Fájt az üzenete, és az is, hogy újra elhagyott. Nem hittem, hogy képes lennék még több fájdalmat elviselni, amit ő okoz. Muszáj lesz, erősnek lenne, nem hagyhatom, hogy úgy játsszon az érzéseimmel, a testemmel, mintha csak egy játékbaba lennék, akinek semmi se számít. Ugyan, rúgjunk bele még egyet, Autumn-nek úgy se, úgy is mindegy neki. Az anyja elhagyta, az apja elfordult tőle, a legjobb barátnőjének más lett az első helyen. Nem bírtam ezt mind elviselni.

Összeszorítottam a számat és kihúztam az ágy alól a nagy guruló bőröndöt. Minden féle ruhákat dobáltam bele, nem érdekelt passzoltak e egymáshoz, nem izgatott, hogy mennyire slampos ruhák. Csak pakoltam, néha kicsit agresszívabban néha sírással küszködve, de nem adtam esélyt. Nem érdemelte meg az a rohadék, hogy még egy könnycseppet ejtek érte, így is túl sok volt.

Aut, egyszerűen fantasztikus vagy – búgta, amikor ott voltam alatta és csak fekete csipkés fehérneműem volt rajtam. Védtelennek kellett volna éreznem magam, sebezhetőnek, de nem boldog voltam és egyszerűen azt éreztem, hogy mindenem meg van, amit akartam, mert ő ott volt nekem. Lassan haladva puha csókokkal hintette be egész testem, miközben megszabadított az utolsó két ruhadarabomtól is. Ő is lélegzetelállítóan festett a fekete Calvin Klein alsónadrágjában. Tökéletesen rásimult a formás fenekére, amibe kedvemre markoltam bele, ami miatt egy morgást váltottam ki. Követelőzően és éhesen falta az ajkaimat, nyelve a számat ostromolta, amíg be nem engedtem majd felejthetetlen, erotikus táncra hívta nyelvemet. Éreztem, sőt tudtam, hogy ő irányít mindent, egyszerűen elengedtem a kormányt, és nem éreztem, hogy félnem kéne, hogy egyszer nem én kontrolálom az eseményeket. Valljuk be kocsonyává, pocsolyává, bármivé is olvadtam, de totálisan el voltam olvadva tőle. Erősen kapaszkodtam bele, amikor fájt, de egy kis idő után kellemes bizsergető érzés járt át. Ekkor tudtam biztosra, hogy elvesztem és övé a szívem.

Az emlékektől csak még dühösebb lettem. Neki adtam a szívem és a testem ő mit csinált. Megköszönte és lelépett, de előtte jó erősen rátaposott, majd szétdörzsölte a padlón, amitől millió darabra tört szét. A szív darabkákat, még a szigetelőszalag se hozza rendbe.

Beültem apu gyönyörűen fényezett kék Hondába és meg se álltam, amíg anyukámig. Meg sem álltam, amíg meg nem láttam az Üdvözüljük Oxfordban táblát. A kicsit több, mint két órás autó alatt volt rengeteg időm gondolkozni természetesen Jamesen. Nem hittem el azt a sok szarságot, amit összehord magáról, hogy ő rossz, vele csak a baj van. Én látom benne a jót, a kedvességet, a becsületességet, a szeretni valót és ezt nem tudja fel fogni, hogy valaki képes őt szeretni. Egy piros lámpánál volt annyi időm, hogy összekapcsoljam a telefonomat az autó rádiójával, így nyugodtan tudtam vezetni és fel hívni anyut. Régen hívtam, szerintem tudta, hogy baj van, mert azonnal felvette.

- Hogy van az én kis Őszi Rózsám? –csicseregte azon a meglepően magas hangján, amit én annyira szerettem és hiányoltam.

- Szükségem van rád, anyu. Nem tudom, hogy mit kéne tennem – csuklott el a hangom.

- Ajj-ajj, mi történt mesélj?

- Mindjárt ott vagyok, egy sarok – mondtam és befordultam.

- Kint várlak, nyugodj meg én kicsi Őszi Rózsám, mindent megoldunk – csitítgatott, én meg kinyomtam. Ott várt a kertes házuk tornácán. A tökéletes nő, aki az anyukám volt. Bármit csinált ő volt nekem a legfontosabb, ahogy én is neki. Nem adta fel, üzeneteket küldött, felhívott, hangüzenetet hagyott, még a FaceBook-ra is felregisztrált, hogy kapcsolatba tudjon velem lépni. Mindent elkövetett, hogy tartsa velem a kapcsolatot, mindent megtett, hogy jó anyuka maradjon, akkor is, ha távol él majdnem felnőtt lányától.

Alig parkoltam le, húztam be a kéziféket, amikor ő feltépte az ajtót és szabályosan kikapott a kocsiból és körém fonta ölelő karjait. Megcsapott a finom, drága parfümjének vaníliás illatát és egyből éreztem, hogy otthon vagyok. Egészen eddig tartani tudtam magam és nem sírtam, de most hogy itt állók az Álmodó tornyok városában, anyukám új házánál eltört valami bennem és patakokban kezdett el folyni a könnyem.

- Gyere be, ez nem tartozik a szomszédokra. Hé, Mrs. Archer látom ám magát, jobban tenné, ha saját dolgával foglalkozna! – kiált át anyám a szemben élő öreg hölgynek, aki szemlátomást nagyon is élvezte az ingyen műsort.

Leültünk a kanapéra, minden félével kínált, de én csak egyszerűen beszéltem. Meséltem neki Jamesről, a pókerről, hogy vigyázott rám, hogy megmentett, hogy mi történt Ceciliával, hogy megismerkedtem Lukekal, aztán, hogy szakítottunk. James megmentett, Mr. Mcvey haláláról és, hogy ez mekkora éket vert közénk, hogy nem engedett közel magához legalább két hónapig nem is láttam, aztán újévkor felbukkan és megtörténik minden, amire vágytam, aztán mégis nagy pofára esés.

- És aztán hagyj egy hülye levelet! El tudod ezt hinni? – fakadtam ki anyunak.

- Oh, kicsi Őszi Rózsám – sóhajtott. – Úgy hiszem, Jamest jobban megijeszti ez az érzés, mint téged. Hagyj neki időt és teret. Hidd el vissza fog jönni – simogatta meg a hajam. Anyu szavai és a csokis keksz, amit sütött megnyugtatott.

Körbe jártuk az egész várost, és úgy éreztem feltöltődök a kultúrával, ami körül vesz. Benéztünk a Bodleian Könyvtárba, utána Ashmolean Múzeumban, ami az első egyetemi múzeum. A nap zárásaként pedig bejártuk a Rose Lane botanikus kertet.  Nagyon régen volt, hogy ennyi időt eltöltöttem anyuval és be kellett vallanom nagyon hiányzott. A viccek, amiket csak mi értettünk. A furcsa elképzeléseink a világról. Szükségem volt rá, és úgy éreztem neki is rám.

Pár nap elteltével haza felé vettem az utamat, miután jó erősen megszorongattam anyukámat, miközben a fülembe suttogta: Ahol egy ajtó bezáródik, ott kinyílik egy ablak. Igen, a bölcs irodalom professzor.

- Igen apa vigyáztam a fényezésre. Igen apa nem húztam meg. Igen apa nem mentem neki a pattkának. – sóhajtottam. – Igen apa, nem vertem fel egy kavicsot se, de mindjárt megbizonyosodhatsz a saját szemeddel, most gurulok be a garázsba – nyomtam ki a telefont. Igen tipikus kocsis apa, nem is érdekli, hogy elugrottam Oxforba, vagy, hogy éppen több napig nem jöttem haza, csak annyi volt a baj, hogy az ő kicsikéjét vittem magammal.

- Szerencséd kisasszony, hogy nincs semmi baja. Később még számolunk! – fenyegetőzött, de tudtam, hogy semmi nem lesz belőle. – Most pedig add ide azt a rongyot – és ezzel neki látott az amúgy is csillogó autó fényesítésének. – Áh és kislányom, jött neked valami csomag Dorotha az asztalodra rakta – dobott felém egy mosolyt és újra elmerült az autójában. Kettesével szettem a lépcsőfokokat, reménykedtem benne, hogy bármi is az. Az a valami Jamestől származik. Lehet ez egy jel, hogy számunkra nincs vége. Hogy becsuktuk az ajtót és magunk mögött hagyjuk a rengeteg sok rosszat és kinyitjuk közösen az ablakot, a közösnek és a jónak.

 Egy hosszúkás fehér doboz körbe tekerve piros szalaggal, aminek a tetejére egy hatalmas masnit kötöttek pihent az asztalomon. Mellette pedig hatalmas csokor fehér gerbera, ami az egyik kedvenc virágom. Ezt pedig csak kevesen tudják.

Nem tudtam magammal bírni, a gyermeki énem átvette a hatalmat a testem felett és neki is estem a doboz felbontásával. Egy gyönyörű selyemruha volt benne. A felső része kellemes krém-bézs árnyalat kombinációja volt, amit egy finom virág mintával díszitettek. A szoknya része sötétkék színben pompázott és a virágminta itt is folytatódott. Azonnal bele szerettem és magamhoz öleltem a finom anyagot. Pár pillanat alatt lekaptam magamról béna szabadidős sportruhát és már bele is bújtam az ajándékba. Tökéletesen illet rám a megfelelő helyeken simult a testemre és emelte ki idomaimat. Egyszerűen szerelmes lettem ebbe a ruhába, ekkor vettem észre, hogy a csokorhoz egy kis kártyát is mellékeltek.

Szia Szépségem! Nagyon sajnálom a veszekedést, azóta is csak te jársz a fejembe. Nélküled elveszett ember vagyok, kérlek, adj egy esélyt, hogy helyre hozhassam. Foglaltattam asztalt a Ledbury-be este nyolcra pénteken. Hétre itt vagyok érted, ha úgy gondolod, hogy tudsz adni egy második esélyt, ha képes vagy megbocsátani, akkor kérlek, gyere le. Ha nem azt is megértem és megpróbállak örökre kitörölni az emlékezetemből. – Luke

Nem tudtam, hogy sírjak vagy mosolyogjak. Egy édes srác, akivel jól szórakoztam és igazán kedveltem itt rágja a küszöbömet és az az egyetlen vágya, hogy visszakaphasson engem és én mégis csalódottságot érzek, hogy nem Jamestől kaptam ajándékot. De ahogy eszembe jut, hogy James milyen csúnyán elbánt velem és törte össze a szívemet többször is és tudom, hogy soha nem lesz közös jövőnk. Ezért hát elfelejtem őt és a gyönyörű kék szemét és a bonyolultságát. Csak is Luke tökéletesen kidolgozott testére gondolok, smaragdzölden csillogó szemére és hogy vele mennyire egyszerű és könnyű az élet.

Várjunk csak, holnap péntek?!