XVII. - Dreaming towers

Dreaming towers

Álmodó tornyok

Mom

De semmi jó nem tart örökké. Minden csoda három napig tart. Vagy addig se, nekem csak egy éjszakám volt kiélvezni. Reggel, amikor felébredtem sehol se találtam Jamest, csak egy cetlit a kihűlt helyén.

Aut! Te vagy a legjobb és köszönöm a tegnapi éjszakát, de az én sok rosszam csak tönkre tesz mindkettőnket. Elég, ha csak engem. Jobbat érdemelsz. – James

Fájt az üzenete, és az is, hogy újra elhagyott. Nem hittem, hogy képes lennék még több fájdalmat elviselni, amit ő okoz. Muszáj lesz, erősnek lenne, nem hagyhatom, hogy úgy játsszon az érzéseimmel, a testemmel, mintha csak egy játékbaba lennék, akinek semmi se számít. Ugyan, rúgjunk bele még egyet, Autumn-nek úgy se, úgy is mindegy neki. Az anyja elhagyta, az apja elfordult tőle, a legjobb barátnőjének más lett az első helyen. Nem bírtam ezt mind elviselni.

Összeszorítottam a számat és kihúztam az ágy alól a nagy guruló bőröndöt. Minden féle ruhákat dobáltam bele, nem érdekelt passzoltak e egymáshoz, nem izgatott, hogy mennyire slampos ruhák. Csak pakoltam, néha kicsit agresszívabban néha sírással küszködve, de nem adtam esélyt. Nem érdemelte meg az a rohadék, hogy még egy könnycseppet ejtek érte, így is túl sok volt.

Aut, egyszerűen fantasztikus vagy – búgta, amikor ott voltam alatta és csak fekete csipkés fehérneműem volt rajtam. Védtelennek kellett volna éreznem magam, sebezhetőnek, de nem boldog voltam és egyszerűen azt éreztem, hogy mindenem meg van, amit akartam, mert ő ott volt nekem. Lassan haladva puha csókokkal hintette be egész testem, miközben megszabadított az utolsó két ruhadarabomtól is. Ő is lélegzetelállítóan festett a fekete Calvin Klein alsónadrágjában. Tökéletesen rásimult a formás fenekére, amibe kedvemre markoltam bele, ami miatt egy morgást váltottam ki. Követelőzően és éhesen falta az ajkaimat, nyelve a számat ostromolta, amíg be nem engedtem majd felejthetetlen, erotikus táncra hívta nyelvemet. Éreztem, sőt tudtam, hogy ő irányít mindent, egyszerűen elengedtem a kormányt, és nem éreztem, hogy félnem kéne, hogy egyszer nem én kontrolálom az eseményeket. Valljuk be kocsonyává, pocsolyává, bármivé is olvadtam, de totálisan el voltam olvadva tőle. Erősen kapaszkodtam bele, amikor fájt, de egy kis idő után kellemes bizsergető érzés járt át. Ekkor tudtam biztosra, hogy elvesztem és övé a szívem.

Az emlékektől csak még dühösebb lettem. Neki adtam a szívem és a testem ő mit csinált. Megköszönte és lelépett, de előtte jó erősen rátaposott, majd szétdörzsölte a padlón, amitől millió darabra tört szét. A szív darabkákat, még a szigetelőszalag se hozza rendbe.

Beültem apu gyönyörűen fényezett kék Hondába és meg se álltam, amíg anyukámig. Meg sem álltam, amíg meg nem láttam az Üdvözüljük Oxfordban táblát. A kicsit több, mint két órás autó alatt volt rengeteg időm gondolkozni természetesen Jamesen. Nem hittem el azt a sok szarságot, amit összehord magáról, hogy ő rossz, vele csak a baj van. Én látom benne a jót, a kedvességet, a becsületességet, a szeretni valót és ezt nem tudja fel fogni, hogy valaki képes őt szeretni. Egy piros lámpánál volt annyi időm, hogy összekapcsoljam a telefonomat az autó rádiójával, így nyugodtan tudtam vezetni és fel hívni anyut. Régen hívtam, szerintem tudta, hogy baj van, mert azonnal felvette.

- Hogy van az én kis Őszi Rózsám? –csicseregte azon a meglepően magas hangján, amit én annyira szerettem és hiányoltam.

- Szükségem van rád, anyu. Nem tudom, hogy mit kéne tennem – csuklott el a hangom.

- Ajj-ajj, mi történt mesélj?

- Mindjárt ott vagyok, egy sarok – mondtam és befordultam.

- Kint várlak, nyugodj meg én kicsi Őszi Rózsám, mindent megoldunk – csitítgatott, én meg kinyomtam. Ott várt a kertes házuk tornácán. A tökéletes nő, aki az anyukám volt. Bármit csinált ő volt nekem a legfontosabb, ahogy én is neki. Nem adta fel, üzeneteket küldött, felhívott, hangüzenetet hagyott, még a FaceBook-ra is felregisztrált, hogy kapcsolatba tudjon velem lépni. Mindent elkövetett, hogy tartsa velem a kapcsolatot, mindent megtett, hogy jó anyuka maradjon, akkor is, ha távol él majdnem felnőtt lányától.

Alig parkoltam le, húztam be a kéziféket, amikor ő feltépte az ajtót és szabályosan kikapott a kocsiból és körém fonta ölelő karjait. Megcsapott a finom, drága parfümjének vaníliás illatát és egyből éreztem, hogy otthon vagyok. Egészen eddig tartani tudtam magam és nem sírtam, de most hogy itt állók az Álmodó tornyok városában, anyukám új házánál eltört valami bennem és patakokban kezdett el folyni a könnyem.

- Gyere be, ez nem tartozik a szomszédokra. Hé, Mrs. Archer látom ám magát, jobban tenné, ha saját dolgával foglalkozna! – kiált át anyám a szemben élő öreg hölgynek, aki szemlátomást nagyon is élvezte az ingyen műsort.

Leültünk a kanapéra, minden félével kínált, de én csak egyszerűen beszéltem. Meséltem neki Jamesről, a pókerről, hogy vigyázott rám, hogy megmentett, hogy mi történt Ceciliával, hogy megismerkedtem Lukekal, aztán, hogy szakítottunk. James megmentett, Mr. Mcvey haláláról és, hogy ez mekkora éket vert közénk, hogy nem engedett közel magához legalább két hónapig nem is láttam, aztán újévkor felbukkan és megtörténik minden, amire vágytam, aztán mégis nagy pofára esés.

- És aztán hagyj egy hülye levelet! El tudod ezt hinni? – fakadtam ki anyunak.

- Oh, kicsi Őszi Rózsám – sóhajtott. – Úgy hiszem, Jamest jobban megijeszti ez az érzés, mint téged. Hagyj neki időt és teret. Hidd el vissza fog jönni – simogatta meg a hajam. Anyu szavai és a csokis keksz, amit sütött megnyugtatott.

Körbe jártuk az egész várost, és úgy éreztem feltöltődök a kultúrával, ami körül vesz. Benéztünk a Bodleian Könyvtárba, utána Ashmolean Múzeumban, ami az első egyetemi múzeum. A nap zárásaként pedig bejártuk a Rose Lane botanikus kertet.  Nagyon régen volt, hogy ennyi időt eltöltöttem anyuval és be kellett vallanom nagyon hiányzott. A viccek, amiket csak mi értettünk. A furcsa elképzeléseink a világról. Szükségem volt rá, és úgy éreztem neki is rám.

Pár nap elteltével haza felé vettem az utamat, miután jó erősen megszorongattam anyukámat, miközben a fülembe suttogta: Ahol egy ajtó bezáródik, ott kinyílik egy ablak. Igen, a bölcs irodalom professzor.

- Igen apa vigyáztam a fényezésre. Igen apa nem húztam meg. Igen apa nem mentem neki a pattkának. – sóhajtottam. – Igen apa, nem vertem fel egy kavicsot se, de mindjárt megbizonyosodhatsz a saját szemeddel, most gurulok be a garázsba – nyomtam ki a telefont. Igen tipikus kocsis apa, nem is érdekli, hogy elugrottam Oxforba, vagy, hogy éppen több napig nem jöttem haza, csak annyi volt a baj, hogy az ő kicsikéjét vittem magammal.

- Szerencséd kisasszony, hogy nincs semmi baja. Később még számolunk! – fenyegetőzött, de tudtam, hogy semmi nem lesz belőle. – Most pedig add ide azt a rongyot – és ezzel neki látott az amúgy is csillogó autó fényesítésének. – Áh és kislányom, jött neked valami csomag Dorotha az asztalodra rakta – dobott felém egy mosolyt és újra elmerült az autójában. Kettesével szettem a lépcsőfokokat, reménykedtem benne, hogy bármi is az. Az a valami Jamestől származik. Lehet ez egy jel, hogy számunkra nincs vége. Hogy becsuktuk az ajtót és magunk mögött hagyjuk a rengeteg sok rosszat és kinyitjuk közösen az ablakot, a közösnek és a jónak.

 Egy hosszúkás fehér doboz körbe tekerve piros szalaggal, aminek a tetejére egy hatalmas masnit kötöttek pihent az asztalomon. Mellette pedig hatalmas csokor fehér gerbera, ami az egyik kedvenc virágom. Ezt pedig csak kevesen tudják.

Nem tudtam magammal bírni, a gyermeki énem átvette a hatalmat a testem felett és neki is estem a doboz felbontásával. Egy gyönyörű selyemruha volt benne. A felső része kellemes krém-bézs árnyalat kombinációja volt, amit egy finom virág mintával díszitettek. A szoknya része sötétkék színben pompázott és a virágminta itt is folytatódott. Azonnal bele szerettem és magamhoz öleltem a finom anyagot. Pár pillanat alatt lekaptam magamról béna szabadidős sportruhát és már bele is bújtam az ajándékba. Tökéletesen illet rám a megfelelő helyeken simult a testemre és emelte ki idomaimat. Egyszerűen szerelmes lettem ebbe a ruhába, ekkor vettem észre, hogy a csokorhoz egy kis kártyát is mellékeltek.

Szia Szépségem! Nagyon sajnálom a veszekedést, azóta is csak te jársz a fejembe. Nélküled elveszett ember vagyok, kérlek, adj egy esélyt, hogy helyre hozhassam. Foglaltattam asztalt a Ledbury-be este nyolcra pénteken. Hétre itt vagyok érted, ha úgy gondolod, hogy tudsz adni egy második esélyt, ha képes vagy megbocsátani, akkor kérlek, gyere le. Ha nem azt is megértem és megpróbállak örökre kitörölni az emlékezetemből. – Luke

Nem tudtam, hogy sírjak vagy mosolyogjak. Egy édes srác, akivel jól szórakoztam és igazán kedveltem itt rágja a küszöbömet és az az egyetlen vágya, hogy visszakaphasson engem és én mégis csalódottságot érzek, hogy nem Jamestől kaptam ajándékot. De ahogy eszembe jut, hogy James milyen csúnyán elbánt velem és törte össze a szívemet többször is és tudom, hogy soha nem lesz közös jövőnk. Ezért hát elfelejtem őt és a gyönyörű kék szemét és a bonyolultságát. Csak is Luke tökéletesen kidolgozott testére gondolok, smaragdzölden csillogó szemére és hogy vele mennyire egyszerű és könnyű az élet.

Várjunk csak, holnap péntek?!

XVI.- New Year Magic

New Year Magic

Új évi varázslat

Auld Lang Syne

Sok mindent el lehet mondani Joseph McVey-ról. Sikeres üzletember, hatalmas birodalom – fél Greenforest és London egy része az ő kezében volt. Talán ez miatt is illik rá a kontrollmániás szó igazán, mindent az ellenőrzése alatt akart tartani, és ez igazán jól is ment neki. Kivéve a fiát. James volt az ő fekete foltja a tökéletes, magazinba illő életének. James kicsapongó életet élt, nem egyszer kapták rajta miközben elszívott egy füves cigit, vagy a pohár fenekére nézett. Emellett még élte a rock sztárok életét. A nő ügyekről s a hatalmas pókerjátszmákról ne is beszéljünk. Na meg a titkos férfi klubokról, aminek a tagja volt. Talán ezek voltak az apai szeretet hiányának? Minden bizonnyal. Mert tényleg sok mindent el lehet mondani az idősebbik McVey-rő, de hogy szívből, őszinte szeretettel tekintet a fiára biztos nem. Köze lehetett annak, hogy a felesége meghalt miután James öt éves volt egy autóbalesettben ő pedig egyedül maradt egy hiperaktív kék szemű kisfiúval.

Joseph az elején próbálta szeretni Jamest és nem az anyját, az ő egykori nagy szerelmét látni benne. A legkiválóbb dadákat és tanárokat fogadta fel a kisfiú neveltetésére, és szabadidejében az üzleti életbe is próbálta beavatni, hogy majd valaki vigye tovább a lenyűgöző, hatalmas multi milliárdos céget.

De Jamest valahogy nem kötötte le igazán. Gitározni tanult és szolfézs órákat vett – persze titokban. Mert már az abban az időben is megvolt a magához való hírneve.

Talán ez az egyetlen közös pont bennünk Jamessel – nem érezzük magunkat elég jónak, az apánknak, hogy nem felelünk meg a családi névhez tartozó ranghoz. Csak kettőnk közül ő meg se próbált az elit tagja lenni, méltó lenni rá. Míg én minden rohadt erőmmel azért küzdöttem. Igenis egy Rosenberg vagyok!

Joseph McVey volt az hiszem az első férfi, akitől megijedtem. A tekintély parancsoló aurája, az egyenes testtartása, a mély karcos hangja. Minden meg volt benne, hogy egy kislány megrettenjen. Nem sokat voltam a McVey rezidencián játszani, vagy egyéb ilyen puccos eseményen, amire már akkor is elrángattak a szüleim, ha tehettem nem mentem a közelébe.

De ez az ember, aki sikeres volt az üzleti világban, annyira sikertelen volt a családi életben, még ő se érdemelte ez.

Apám meghalt. Ez a két szó elvágta az addigi jókedvet, humort és fülledt erotikát. Rá se ismertem Jamesre, mintha egy robottá változott.

- Részvétem – ez volt az első szó, amit kitudtam nyögni hosszas hallgatás után. Azonnal karomba zártam a srácot, aki összezuhant a karjaimban. Tudtam, hogy időre van szüksége, amit én meg is adtam. Nyugtató dolgokat duruzsoltam a fülébe, miközben kezemmel hátát cirógattam. Sokkal erősebb érzelem hullám járhatta át, mint engem, amikor apámért mentünk a kórházba. Akkor ott volt nekem támaszként, most pedig én voltam az ő mentsvára. Nem sírt, ahhoz túlságosan erős és büszke férfi volt.

Nem tudom mennyi idő telt, miután kiszakadtunk a transzból, de némán megbeszéltük, hogy visszaindulunk Greenforest-be. Monoton mentünk le a lifttel és sétáltunk a parkolóban megkeresve az ismerős Range Rovert. Az út kellemetlen csönddel volt teli, feszélyezve éreztem magam és nem tudtam mi egyebet tehetnék annál, hogy a kezem a combján pihen és időről-időre megszorítom csak, hogy érezze, vele vagyok és rám számíthat.

Azt hittem köztünk most tényleg megváltozott minden és talán elkezdhetünk együtt valamit, valami közöset. De pofára kellett esnem. Megint.

James csak leparkolt a kovácsoltvas kapunk előtt és tovább hajtott. Tudtam, hogy nehéz lehet neki és megértettem, még ha kicsit fájt is.

Azóta nem is láttam McVeyt, és ennek már jó két hónapja Azóta se híre se hamva. Információ morzsákat, azért elkaptam a srácoktól, hogy éppen Kubában van, aztán meg Karib-tengeren süteti a hasát és egyéb ilyen országokat járja. Miközben én itthon vártam őt. Hiába.

Greenforest-ben leesett az első hó, amit a kisebb gyerekek nagy öröm ujjongassál fogadtak, míg a felnőttek szitkozódva. Közéjük tartoztam én is az idő változása csak jobban rá mutatott az idő múlására. James távozására, hiányára.

Tavaly ilyenkor épp az egész lakást átalakítottam, és undorító ünnepivé változtattam. Mindenhol arany és piros díszek, amik zöld girlandon függtek. Kisebb rénszarvas csorda állt a bejárati ajtónál, amit fatörzsből készített valaki én pedig megvettem. Minden asztalon kisebb koszorú, vagy valamilyen más ünnepi dísztárgy volt, aminek a gondolatától most fordult egyet a gyomrom. Ha ez nem lenne elég, tipikus karácsony illat lengte be az egész lakást. A gyertya lángja, még egy fajta romantikus, meghitt hangulatot varázsolt. A télapó kuckója se ég ekkora ünnepi hangulatban, mint a Rosenberg ház eddig. Az egészet pedig megkoronázta a nappaliban álló hatalmas fenyőfa, ami szintén piros-arany kombinációval lett feldíszítve. Minden évben más milyen színekkel dekoráltam. Tavaly lila-ezüst, az előtt rózsaszín-fehér. Apa kertbe kirakta a béna égőket a házra és az integető mikulást. Arra várt, hogy idén is újra rá pörgők a karácsonyra, de idén elmaradt, inkább a szobámban ültem és ő nem kérdezett semmit.

Nem utálom, ezt az ünnepet félre értés ne essék csak éppen nincs itt az a személy, akivel a legszívesebben megosztanám. A szívem bele sajdult, amikor arra gondolok, hogy James egyedül van ezen az ünnepen, ami a családról és a szeretetről szól és ő mindkettőnek a hiányában szenved.

Újra a telefonomért nyúlok, és újra megpróbálkozom egy hívással.

Itt James, most rohadtul nem érek rá. Próbáld később. Vagy a sípszó után mondjad. – az üzenetrögzítő sípja megszólalt belőlem pedig ömleni kezdett a szöveg.

- James nem tudom hol vagy éppen, azt se milyen állapotban. Csak azt akartam, hogy tudd, rám számíthatsz és kérlek, gyere haza nagyon sok mindenről kell beszélnünk. Én sz..szeretnélek látni – képtelen voltam kimondani. – Nagyon is –egy könnycsepp gördült le az arcomon, de dühösen letöröltem és a telefont is kinyomtam. Egymással ellent mondó érzések kavarogtak bennem. Fájt, hogy elhagyott, és nem reagál se a hívásaimra, se az sms-eimre. Közben megértettem, és mérhetetlen szeretet – amit még magamnak se vallottam be mekkora -, amit iránta éreztem. Reméltem, hogy megtudja, amit iránta érzek és begyógyítja az összes sebét.

Gyorsan lementek az ünnepek a rengetek evéssel és rokonlátogatással. Mindenki megjegyezte milyen csinos vagyok, és apa mindig büszkélkedett, hogy milyen okos is és hogy az egyetem után dolgozni foguk a cégünknél. Könyvekkel, szépségápolási termékekkel és más ajándékokkal halmoztak el a családtagjaim. Apa családjában hagyomány szerint a nők kézzel készített ajándékot adnak a szeretteiknek. Nekem nem volt ehhez elég ügyességem, úgy érzem ez a készség ugrott egy generációt és engem kihagyott, majd csúnyán beégett. De én mindent beleadtam, de láttam nagynéném arcát, amikor a kézzel készített képkeret-, amit egy öt éves tehetségesebben készített volna el, mint én – megremegett az ajka a felkészülni kívánt nevetéstől, de hogy ne érezze magát kellemetlenül én voltam az első, aki hangosan röhögött, majd követte mindenki. Béna vagyok és büszkén vállalom!

A két ünnep között dobott nekem egy csontot, még ha egy kicsikét is a föld felett jártam. Egy kis ajándék doboz volt, a kedvenc süteményem Franciaországból, a legújabb táska Olaszországból és két jegy a Fülöp-szigetek spa hoteljébe, ahova nagyon elszerettem volna menni. Ez a gyönyörű meglepetés csomagon kívül, várt egy csokor gyönyörű tulipán innen a városi virágüzletből. Kaptam mellé egy borítékot is.

Megkaptam az összes üzenetedet és köszönöm. Ezzel a megkésett karácsonyi ajándékkal kedveskedem neked. – James

Örültem, mint majom a farkának. Örült vagyok? Soha nem tagadtam. Ez az apró gesztus biztosított róla, hogy az erőlködésem nem hiába való és ugyanúgy folytattam a mindennapos üzenet küldés.

Ma volt az egytelen nap, amikor James fel is vette a telefont, nem és nem üzenetrögzítőre kapcsolt. Az elején kellemetlenül feszengtem és többször is kínos csönd állt be, de megtaláltam a hangomat.

- Mit csinálsz? – hangja hangosan recsegett a kihangosított telefonból. – Légszíves tegyél a füledhez, utálom magam vissza hallani – dörrent rám.

- Jól van, jól van. Nyugi már csak felhúztam a ruhámat – de azért se kapcsoltam ki a hangosított csak lejjebb állítottam a hangerőt, remélhetőleg így már nem visszhangzott. – Készülődőm a szokásos buliba. Kim és a srácok értem jönnek, körbe sétálok, mindenkinek megmutatom az arcom és váltok, két szót aztán taxival haza jövök és szar filmeket a Tv-ben – a végére elnevettem magam. – Éljen a társasági élet!

- Ugyan Aut! Rúgj be és..-de eszébe jutott az emlék és megváltoztatta a véleményét. – Mi lenne, ha el se mennél? – hangja sokkal puhábban csengett, az eddigi kemény, feszélyzettől.

- Már megígértem, és ha már negyed órája melózom a szemsminkemen, akkor elmegyek – és folytattam az árnyékolást. – És milyen.. öö pontosan hol is vagy most?

- Kaliforniában süttettem a hasam –nevetett. – Pont most hozza a csinos pincérnő a koktélom le kell raknom Aut! Majd valamikor beszélünk – és kinyomott. A szívemet pedig körbe tekerte szögesdróttal a féltékenység, és torkomat vasmarokkal szorította. Nem engedhettem meg magamnak, hogy sírjak ez a tökéletes smink nem mehet kárba!

Kettőt dudáltak, én pedig beleléptem pántos magassarkú cipőmbe és a krémszínű csipkés szoknya meglibbent. A kocsiban mindenkit üdvözöltem és már robogtunk is tovább a hotelbe, ahol idén is megrendezik idén 15 éve az Új Évi Jótékonysági bált. Tele van felfuvalkodott nagyképű emberekkel, akik szeretik hangoztatni mennyi pénzük van – még ha nem is az övé, hanem a szüleié – és, hogy hol nyaraltak, hol fognak tovább tanulni. Természetesen borostyán ligás egyetemen, ahova anyuci és apuci juttatja majd be, mert a ő már elszívta a fél életét.

Soha nem hittem az új évi csodába, hogy szilveszterkor a kívánságok valóra válnak. Ilyenkor az ember esélyt kap, hogy valami jó történjen vele és csak az ő dolga, hogy él vele. Ezekben a zagyvaságokban soha nem hittem, de amikor kiszálltam az autóból és megláttam tökéletesen vasalt, drága öltönyében, ami a legjobb helyeken feszült rajta. Piszkos szőke haja minden irányba állt és arcán ott volt az a tipikus pimasz félmosoly, amit úgy éreztem csak az enyém.

Lassan lépkedtem felé, muszáj volt magamba innom gyönyörű férfi látványát. Éreztem, ahogy a szikrák csak úgy pattognak közöttünk és vonzottak minket. Olyanok voltunk, mint a mágnesek, ha jó felünkre estünk az nap vonzottuk egymást, de voltak rosszabb napok, amikor csak úgy taszítottuk és löktük el egymást. Azt kívántam ebbe a pillanatban örökké élhessek.

- Aut gyönyörű vagy – sóhajtott és fülem mögé tűrte a hajtincsemet.

- James, nem azt mondtad, hogy Kaliforniába vagy és egy épp pincér lányokkal hetyegsz?

- Nem hetyegtem senkivel, éppen szállt le a gépem. Nem ronthattam el a meglepetést! – karját derekam köré fonta és közelebb húzott magához. A kellemes részeink összeértek. – Meglepődtél? – kérdezte szinte a számba. Nem is várt választ, egyből lecsapott az ajkaimra és követelőzve falta őket. Ujjaim becsusszantak és marokra fogta puha tincseit, amit picit meghúztam, amitől belemosolygott a csókunkba. Még közelebb húztam magamhoz, nem volt belőle elég. Olyan régen láttam és annyira vágytam erre és még többre.

- Muszáj ezt most abba hagynunk – lihegett és kérdő tekintetemre elnevette magát. – Táncolni szeretnék veled és utána haza vinni és olyan estében részesíteni, amit soha nem felejtesz el – karon ragadott és együtt léptünk be a terembe. A karjába kapaszkodtam miközben sétáltunk le a hosszú lépcsőn, a végén pedig ott várt ránk a fotós, aki elkészítette számomra a legkedvesebb és legtökéletesebb fényképet.

Imádtam vele táncolni, ahogy tartott az erős karjában. Belenéztem a gyönyörű kék szemébe és láttam a fájdalmat, amit az apja elvesztése okozott. Láttam rajta a fáradságot, a kialvatlanságot, nem tudta még fel dolgozni a történteket. A gyász, amit a szeretteink elvesztése okoz, soha nem lesz könnyű és soha nem fog megszűnni, csak könnyebb lesz. Ugyanúgy a hétköznapjaink része lesz az a kis szomorúság, mint az étkezés, vagy a fürdés. De ezek után is itt van előttem a srác, aki két hónapon át zaklattam a szeretettemmel és most van az a pillanat, hogy szeressem. Most tényleg esélyt adott az élet, egy új évi esélyt.

Muszáj volt ajkamat újra az övére tapasztanom, miközben finoman dülöngéltünk a zene ritmusára.

- Nem akarom, hogy ez az este véget érjen – suttogta bele a számba, mielőtt még egy tüzes csókban forrtunk össze. Én se akartam, soha, soha, de soha!

- Na, jól van, azért már, ami sok az sok! – kiabálta Kim és szabályosan kikapott James karjai közül. – Értem őrülten szeretitek egymást, meg mind ilyen, de szükségem van a barátnőmre egy kicsit – azzal a mozdulattal elhúzott a sráctól, akivel most mindennél jobban akartam lenni. Lestoppoltam a lábammal, már amennyire magassarkúban tudtam.

- Ha jó pofizunk ő is jön – mondtam és ujjaimat Jamesére kulcsoltam. Nem tudom ki döbbent rajta meg jobban a szöszke srác, vagy a szőke ciklon.

- Felőlem – forgatta meg a szemét és Bradbe karolt. Így négyesben haladtunk körbe az egész termen, mindenkivel váltottunk egy kedves szót, és érdeklődtünk róla, mert hát ilyenkor ez a szokás, még ha igazából marhára nem is érdekel, ahogy feltehetőleg őt se, hogy veled mi van.

Szaftos pletykának adtunk táptalajt azzal, hogy mindenhova kéz a kézben mentünk, vagy egymást átkaroltuk esetleg csókokot váltottunk. Engem nem is érdekelt, szerettem őt, még akkor is ha rengeteg fájdalmat okozott akkor is őt akartam és magasról tettem a többiek véleményére.

Több mint három órája forogtunk körbe a terembe és én már kezdtem unni, meg a cipő is törte a lábam.

- Mi lenne ha lelépnénk? – suttogtam James fülébe és rávigyorogtam. Nem válaszolt csak felállt és kivezetett a tömegből.

Tudtam, hogy ma meg fog történni az amire vágytam. És az ő volt. Meztelenül, az ágyamban. Tudtam, hogy senki nincs otthon, így nyugodt szívvel löktem be a kovácsolt kert kapuk hátam mögött Jamessel. Ahogy belétünk a kemény tölgyfa ajtón, annak lökött.

- Csókolj meg, de úgy hogy érezzem – adta ki a parancsot, amit én jól tanított kislányként el is végeztem. Nem volt semmi lassúság, semmi finomkodás csak a vad vágy, ami rázta mind kettőnk testét. Az éhség a másik testért.

XV. Perfect

Perfect

Tökéletes

Just give me a reason

Apa pár nap után haza jöhetett a kórházból és újra az én erős páncélozott lovagom lett. Néha amikor azt hitte nem látom fájdalmában eltorzult az arca és összeszorította a fogát, majd bevett egy fájdalomcsillapítót.

 Visszacsöppent az életem a normális kerékvágásba. Reggel elmentem suliba, utána hazajöttem és tanultam és ez ment napokig. Nem beszéltem azóta se Jamessel, se Luke-kal. Ők nem kerestek nekem pedig szükségem volt erre a szünetre ezen a kibaszott érzelmi hullámvasúton. Amikor Jasemmel voltam pár pillanat alatt feljutottam a legtetejére, de olyan hirtelen le is zuhantam a mélybe. Míg Luke-kal kellemes boldogságban voltam és élveztem, ahogy haladunk előre egyenesen. Semmi kilengés, semmi hirtelenség, csak a biztonság, és nekem erre volt szükségem. Egy biztos útra, egy biztos pontra, amire számíthattam. És még se ezt akartam..

Az iskola volt a mentőövem, amibe kapaszkodtam, hogy ne vesszek el. Most is magyar órán ültem, majd mentem matekre, utána testnevelésre, utolsó óraként pedig egy gazdasági órára ültem be. Az ajtón kilépve megcsapott a hideg, ami a csontomig hatolt és erősen jelezte, hogy közeleg a tél.

Ott állt Luke és rám várt. Most is lélegzetállítóan nézett ki és a térdeim megremegtek, de csak a hidegre fogtam. Most is megcsodáltam, milyen szép férfi is. Barna haja megint kocos volt, mintha hónapok óta nem látott volna fésűt, és annyira vonzották az ember kezét, hogy túrjon bele. A szemei vakítottak, mint mindig. És rám várt. Az után is hogy ott hagytam egy másik sráccal.

Tettem felé egy pár lépést, mikor valaki megfogta a kezem és megrántott. Maga felé fordított és ekkor láttam meg Jamest az a nap óta.

- Ne menj el vele! – kért.

- Miért?

- Te is tudod jól – mondta.

- James ki kell mondanod, hogy miért.

- Én..- de nem fejezte be és elengedte a kezem.

- Sejtettem – elléptem tőle és folytattam utamat Luke felé. Megparancsoltam magamnak, hogy nem engedek a sírásnak, nem engedem, hogy a könnyek lecsorduljanak az arcomról, újra, miatta. Mosolyt, vagy valami olyasmit erőltetettem magamra és a srác ölelésébe bújtam. Ellenkezés nélkül felültem a járműre, és hagytam hadd vigyen oda ahova akar, Jamesnél minél távolabb.

A jól eső érzés járja testemet, majd megállunk a kávézó előtt, ahol először randiztunk. A mi kávézonk.

Megint megcsap a helyiség jellegzetes szaga, és beülünk a bokszba. A bokszunkba.

Eltelt pár szívdobanásnyi idő, amikor néma csendbe burkoloztunk, majd megtörte a csendet.

- Nekem ez nem megy – adta ki magából. Ezzel a négyszóval pedig bennem egy világot döntött össze. Ő volt a biztos pontom, az álló vízem, az egyenes utam, ahol nem volt semmi probléma. Ahol mindent értettem. Ahol tudtam mi a következő szint, ahol tudtam mit kell tennem. Biztonságos volt, kényelmes és komfortos. Ez volt a kapcsolatunk. De nekem ez jó volt! Nekem erre volt szükségem! De a legjobban az ez szó bántott a legjobban. Nem tudta normálisan megfogalmazni, vagy mi? Ezer szót mondhatott volna a mutató névmás helyett. Kapcsolat, románc.. bármi jobb lett volna ennél. – Basszus még csak azt se tudom mi ez köztünk! – Au, ez még jobban fájt. – Randiztunk, beszélgettünk és jól éreztük magunkat, aztán lelépsz egy másik sráccal! Ez nekem így nagyon nem oké.. Nem tudom, hogy a ti gazdag, elkényeztetett világotokban, hogy megy ez, de az én világomba, egy csaj egy sráccal randizik.

- Nekem meg ebből lett elegem – a hangom folyamatosan emelkedett, nem érdekelt, hogy az a pár ember, aki a kajáldába volt élvezettel figyeli a veszekedésünket. Műsoros étkezés, a legjobb. – Honnan veszed ehhez a bátorságok, hogy elkényeztetettnek nevezzél? A szüleim a gazdagok, nem én.

- Ja. Autumn – még egy áááu. Mindig szépségemnek hívott, először hallottam tőle a rendes nevemet. – Láttam, hogyan húztad a szádat, hogy más koriját kellett felvenned. Egy elkényeztetett picsa vagy – az én kezem meg hangosan csattant az arcán.

- Te meg egy szemét disznó! – és kiviharoztam az étkezdéből. A könnyen utat próbáltak fúrni maguknak, de nem hagytam. Egyenletesen kellett lélegeznem! Igen erre volt szükségem.. és rá.

Nem gondolkoztam, az ujjaim önálló életre keltek és automatikusan tárcsázták a srácot. Alig egy csörgés után felvette.

- Baj van?

- Csak gyere értem és vigyél el – majd elmondtam, hogy pontosan hol is vagyok és alig 10 perc múlva be is gördül az annyira ismerős Range Rover. Az anyósülésre bepattantam és becsatoltam magam. A srác gázt adott és elindultunk.

Órákig csak kocsikáztunk a városban és vonzáskörzetében, néma csöndben. Én a gondolataimba merültem, ahogy figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat. James pedig azt várta, hogy én szólaljak meg először, de egy idő után ő törte meg a hallgatást.

- Sajnálom a Cecilia ügyet. Annyiszor el akartam mondani Aut, de te nem hagytad! Pedig ha tudnád az igazat! – sóhajtott fel.

- Akkor mond el, mert nekem rohadtul elegem van a titkokból. Legalább jól volt?

Felhorkant.

- Aut, ez te se gondolod komolyan – és felkanyarodott az autópályára. Nem kérdeztem a sráctól semmit, megbíztam benne. Nem válaszoltam, újabb csend telepedett ránk.

Pontosan három órát ültünk még a kocsiban, amikor a srác megállt egy hatalmas hotel előtt. Említettem már, hogy a McVey-élethez szorosan kapcsolódik a hatalmas, a luxus és drága szavak? Mert ez így van. Bármire jellemző ez a három melléknév külön-külön, de leginkább egybe az érdekelte Joseph McVey-t és fiát is.

- Apám nem olyan régen vásárolta – magyarázta, miközben kiszállt az autóból. Ujjainkat összekulcsoltuk és úgy indultunk a hatalmas épület felé. Amíg a srác egy igen dekoratív magas, szőke hajú nővel beszélgetett a recepciónál, csöndben vártam. Volt időm a hatalmas előcsarnokot megcsodálni. Nem tudom mekkora lehetett a belmagassága, de ha nem volt több, mint tíz méter, akkor egy centi se. A bézs és a bordó színek domináltak – a falak, a bútorok és még a falon lévő festményeket is ezekhez válogatták. Az egész aulában mégis a hatalmas üvegcsillárok kapták a főszerepet. Gyönyörűen ragyogták be a helyiséget a kora esti időben.

James meleg kezének érintése rántott vissza a szemlélődésből. A lifttel mentünk fel a mi emeltünkre, ahogy az út nagyrésze ez is csöndesen telt. Mindketten saját gondolatainkba menekültünk.

- És hallottál valami izgalmas pletykát? – kérdezte, amikor már a szobában egymással szemben ültünk és falatoztuk a saját fagyinkat. Megtört a jég és megeredt a nyelvem. Baromira könnyebb volt más problémáiról beszélni, mint az enyémről!

- Will Sumser és Abby White az öltözőben szexeltek, de ez még semmi Mr. Petterson rájuk nyitott. Akkor Lucy, aki Connorral ment a bálba, most Tristannal jár és Naomi meg Connorral, szóval ők így párt cseréltek. Jenny felvarratta az orrát és a legfrissebb hír James Mcvey-nak van szíve – a végére elnevettem magam. Jó volt kibeszélni másokat, még akkor is ha ez egy gonosz dolog. Minden ember csinálja, nem értem mit szégyenkeznek és botránkoznak meg az emberek rajta. A felnőttek a munkatársaikat, főnöküket, szomszédjaikat beszélik ki a barátaikkal, párjukkal. Mi az osztálytársainkat.

- Azért ezt ne reklámozd, mert oda lesz az imidzsem – nevetett és lökött rajtam egyet a vállával, aminek hatására hátra dőltem a fagyi pedig ki esett a kezemből. A fiúval farkas szemet néztünk, összekapcsolódtunk. Éreztem a sok fájdalmat, amit az apja okoz neki, hogy nem veszi ember számba se, éreztem azt a mérhetetlenül hatalmas önvádat, azok miatt, amit elkövetett ellenem és mások ellen. Éreztem a félelmet, a kétségbeesést, amiért azt gondolja, ő nem lesz jó senkinek és nem méltó senki igazi szeretetére. És csak remélni merem, hogy érezte a bennem lévő megbocsátást iránta, a bennem lévő szeretetet, amiért elfogadom őt olyannak, amilyen.

Egyre közelebb jött, ajkainkat alig pár miniméter választotta el, amikor megtörtént az, amire mind ketten nagyon régóta vágytunk. Az ajkunk összeért és nyelvünk bizalmas, meghitt táncba kezdett. Éreztem a csokis fagyijának az ízét. A szikrák pattogtak közöttünk, és a világ megszűnt létezni. James és Aut, Aut és James, csak ő és én. Mi.

A kezem a hajába csúszott és még közelebb húztam magamhoz, ha ez egyáltalán lehetséges lett volna. Ez nem olyan volt, mint amikor a szobámba csak a játék kedvéért csináltuk, és nem olyan volt, mint az Őszi Bál után, amikor csak a nyers, erős, mély vonzalom és vad szenvedély vezérelt minket. Most voltak érzelmek is, még ha kimondhatatlanok is voltak. Tudtam, hogy össze fogja újra törni a szívem. Tudtam, hogy nem lehetünk együtt. Tudtam, az összes rohadt dolgod, de mégis akartam. Mert itt és most az enyém volt. Csak is az enyém. És ez tökéletes volt.

De ezt a tökéletes buborékot kirobbantotta James telefonjának csörgése.

- Brad most nagyon nem alkalmas később visszahívlak – szólt bele a telefonba James. Nem hallottam mit mond a másik fél a telefon végén, de James arca megkeményedett és nyakán kidagadt egy ér. Szeme mégis fájdalomról árulkodott.

- Apám meghalt.

XIV. - Accident

Accident

Balesett

Need you now

A tökéletes randi után sajnos nehezen jött álom a szememre, ezért hulla fáradt voltam reggel. Magamra aggattam pár ruhadarabot, amit zöld kabátommal elrejtettem. Reggelizni nem is volt időm, citromsárga magassarkúmban szedtem a lábam a kocsihoz, amiben kellemes meleg fogadott. Köszöntöttük egymást Kimmel, majd elindultunk a szokásos helyünkre a kávézóba. Furcsa emlékeket idézett kevesebb, mint egy hete itt találkoztunk Ceciliával, ahol kitárgyaltuk Jamest. Most miközben elvettem a papír poharat csakis Luke-ról tudtam áradozni. Muszáj volt minden kis részletet elmesélnem neki, addig nem hagyott nyugodni.

- Autumn, ez fantasztikus! Olyan jó végre boldognak látni! – Igen boldog vagyok! Fantasztikus érzés.

A suliban próbáltam kikerülni McVey-t bármennyire is akart velem beszélni. Akárhányszor szembe jött velem a folyosón, én vágtam egy hátraarcot és elmenekültem a legközelebbi női mosdóba. Folyamatosan hívott és üzeneteket írt, de egyikre se reagáltam, egy idő után pedig blokkoltam. Túl fájdalmas volt látni őt mindennap alig vártam, hogy vissza menjenek koncertezni. Amikor csak megláttám, eszembe jutott, ahogy Cecilia volt rajta és csókolgatta. Ő pedig élvezte!

Nem akartam ezzel az érzéssel foglalkozni, csak amit Luke keltett boldogságban akartam lubickolni.

Szokásos dupla matek után, átcsörtettem a kémia laborba, ahol McVey várt a helyemen. Mély levegő, kemény vagy Rosenberg meg tudod csinálni mondtam magamnak, majd leültem mellé. Szigorúan csak a füzetemet néztem, és írtam, amit a tanár mondott, de az óra vége felé egy papír fecnit tolt elém. Macskakaparását nehezen, de el tudtam olvasni. Pár pillanatig elgondolkoztam, hogy válaszolok rá, de kicsöngettek. Én pedig összegyűrtem és kidobtam az ajtó mellett lévő kukába, elég látványosan ahhoz, hogy James észre vegye.

A nap hátralévő része gyorsan elrepült és már barátnőmmel kart karba öltve, nevetve mentünk ki az épületből, amikor ott állt ő. Testét egy kopott farmerba, és feszes bőrkabátba csomagolta, lazán neki dőlt a motorjának.

- Hé, szépségem már azt hitte soha jössz – kiabált nekem oda. Én kővé dermedtem a látványtól, barátnőmnek kellett megráznia, hogy felébredjek a révületből. Éreztem, ahogy a diákok engem bámulnak, de egy pillantást a többinél is jobban éreztem, szinte égette a tarkómat.  Éppen, hogy arrébb fordítottam a tekintetem, amikor rátaláltam gyönyörű kék szemére, amiben fájdalom csillant és valami apró könyörgés is. Erőszakkal kellett elfordítanom a tekintetem, és Luke-hoz sétáltam.

- Én fel nem szállok erre az izére! – jelentettem ki.

- Oh, de hogy nem fel fogsz rá szállni, szépségem! – nevetett és fejemre húzta a bukósisakot. Állam alatt bekapcsolta a csatot, majd elmosolyodott. – Nagyon jól áll – kacsintott és kezét nyújtotta, hogy segítsen felülni. Nem volt időm ellenkezni és már fent is voltunk mindketten. Szorosan átkaroltam derekát a járgány pedig hatalmas berregéssel elhagyta a suli parkolóját. Szalomoztunk az autók között, mindegyik mellett hamar elsuhantunk. Élveztem, ahogy a szél belekapkodott a hajamba vagy, ahogy kabátomat rázta. Felszabadító érzés volt! Egy-egy élesebb kanyarban jobban szorítottam a derekát, amire ő felnevetett, vagyis szerintem, nem hallottam biztosan. A gyorsaság miatt a szervezetem csak úgy pumpálta az adrenalint, ami szívemet megszaporázta és jól eső érzés rázta egész testem.  Fogalmam se volt hova megyünk, tudtam, hogy már régen elhagytuk Greenforestet, de őszintén szólva nem is nagyon érdekelt. Egy nagy csarnok mellett az erdőnél parkolt le.

- Most fogsz megölni, és elásni? – dünnyögtem a sisak alatt, mert nem tudtam kicsatolni. Mint egy gyermek az államat felé fordítottam, és vártam, hogy kikapcsolja.

- Áhh, pontosan el találtad a tervem – kacagott fel. – Tetszett a motorozás?

- Még soha nem csináltam, de klassz volt – öleltem át a derekát, miközben a járműnek dőltünk.

- Örülök, hogy én lehettem az első – és lusta csókot nyomott ajkaimra. – Gyere – fogta meg a kezemet és a csarnok felé. Amikor beléptünk egyből tudtam, hogy milyen hely is ez és azonnal vissza is akartam indulni a motorhoz.

- Nem! Nem és nem! Nem fogok jégkocsolyázni! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Soha nem voltam jégen és nem is állt szándékomba ezt megszegni, de csak húzott magával egészen a bérelt korikig. Lábaimat lestoppoltam, és nem mozdultam, hiába éreztem, hogy tőből kitépi a karomat. Több se kellett a nálam kétszer magasabb és háromszor szélesebb izom kolosszusnak és egy laza mozdulattal ölébe kapott. Úgy cipelt, mintha pihe könnyű lennék, meg se erőltette magát.

- Hányas lábat van szépségem?

- 36.

- Jó akkor kérnénk egy kis gyerek méretet és egy férfinak valót – kacsintott a lányra, mire a hölgy pironkodva átnyújtotta a két pár cipőt, mintha kicsit erősebben kapaszkodtam volna az engem ölelő srácba és a szememmel üzentem a lánynak, hogy én is itt vagyok.

Elhúztam a számat, hogy mások lábán járt és beleizzadt korit húzzam a lábamra, én mégis csak egy Rosenberg voltam és nem szorultam rá, hogy más levetett cuccait hordjam. Nem akartam felvenni, amit Luke tiltakozásnak értelmezett. Féltérdre ereszkedett előttem és lábamra húzta.

- Mostantól Hamupipőkének kéne szólítanom téged – húzta meg a fűzőjét. – De maradok a szépségemnél – kezemnél fogva felrántott és homlokát az enyémnek döntötte, a tekintetünk pedig összekapcsolódott, én pedig elmerültem a ragyogó zöld szemekben. – Készen állsz? – suttogta lassan. Épp válaszoltam volna, amikor megcsörrent a telefonom. Ösztönös rutin volt, amiért érte nyúltam és a fülemhez szorítottam, még ha láttam is a srác csalódott arcát.

- Igen? – szóltam bele.

- Hol vagy Aut? Baj van.

- McVey? – döbbentem le. – Mit akarsz? – jól pofán csaptam magamat belülről, inkább ki kellene nyomnom, de akkor a következőt mondta: Apád kórházban van.

Körülöttem megszűnt a világ. Nem érzékeltem a külvilágot, csak a szívem egyre hevesebb dobogását érzékeltem, ami készült kitörni mellkasomból. Lábaim elgyengültek, amik amúgy sem nyújtottak egy stabil támaszt, hiszen egy vékony fémen egyensúlyoztam. Muszáj volt leülnöm.

Agyamat elrohanták az emlékek, és egyszerűen felrobbantották elmémet. Közös képek, amiket anyával nézegettünk a fotóalbumban. Apa maga kissé pocakos alkatával is anya fölé magasodik és erősen tartja. Egy büszke, magabiztos férfi. Apa a kezében tart. Apával egy esküvőn táncolok. Apa és én, ahogy a Stanfordi fő kapu előtt állunk. Aztán jöttek a mostani élmények, apa nem jött haza ma se. Apán megéreztem az alkohol szagot, de nem mertem kérdőre vonni. Anya elhagyása mindkettőnket mélyen megviselt, és az erős, magabiztos férfi megtört. A vállait már nem húzta ki, állát nem emelte olyan magasra, és nem is járt olyan peckesen. Testtartása begörnyedt, állát is lehorgasztotta, hogy senki se láthassa tekintetében azt a mély fájdalmat, amit felesége elvesztése okozott. Aztán eltűnt minden szeszes ital a házból. Kezdett haza jönni, későn, de haza jött. Újra el kezdtünk együtt élni, és nem csak egymás mellett tengtünk, mint két idegen. Leült mellém a kanapéra egyik este, nem mondott semmit. Nem is kellett, tudtam, éreztem. Szorosan odabújtam hozzá. Utána kezdtünk nevetni, újra eljárkálni vacsorákra, rendezvényekre.

A félelem vasmarka szorította át torkomat és nem eresztette el, ott volt velem, míg bediktáltam címet Jamesnek és, amíg Luke-kal vártam a kocsit. Az ismerős Range Rover állt meg. A szöszke, nyurga srác öles léptekkel szedte felém a lábát és nem érdekelt, hogy mi most épp haragban vagyunk, vagy nem akarom látni, a karjába omlottam. Ekkor engedtem meg igazán, hogy elernyedjek, és ne annyira koncentráljak arra, hogy milyen stabilan is állok a földön. Elengedtem a gyeplőt, könnyeim utat találtak magának, hangos hüppögésekkel tört fel belőlem a sírás. A srác szürke pulcsiját teljesen összekentem fekete szempillaspirálommal, de tudtam, hogy ez nem érdekli őt. Kicsit eltolt magától, engem meg elöntött a pánik, de csak letörölte arcomra száradt festéket, és beültetett a kocsiba. Nem foglalkoztam azzal a sráccal, akivel voltam, mert nem rá volt szükségem. Hanem Jamesre, most már másodjára. Mindig neki volt szüksége rám, hogy kihúzzam egy-egy gázosabb szituból. Most pedig fordult a kocka.

Tudtam, hogy szándékosan gyorsabban megy a kelleténél, nem udvariasan vezetett – nem engedett át egy gyalogost sem – és azt is, hogy több piros lámpán is áthajtottunk, de ezt miattam tette.

Egyre azon járt a fejem, hogy elvesztem apát is és egyedül maradok. Nincsen olyan rokonom, akihez szívesen mennék, és aki itt lenne a közelben, hogy a St.Louis-ban fejezhessem be a tanulmányaimat. Anyához nem akartam menni, még ha magamban nagyon mélyen tudtam, hogy megbocsátottam neki, és megértettem.

A kórházban is James beszélt helyettem, mire megtudtuk, hogy a 8 emeleten található. Autóbalesete volt.

- Tudtam, hogy azt a rohadt kocsi fogja sírba vinni! Imádta azt a rohadt autót gyorsan vezetni! A francba, a kibaszott, kurva életbe! – kiabáltam a liftben és erősen belevágtam a fém oldalába, apró horpadást okozva. James magához rántotta a kezem és apró csókot nyomott rá. Egy pillanatra vad vágy gyulladt a belsőmben, de hamar el is tűnt. Nem volt itt az ideje.

Az ajtó kinyílt, én meg kitörtem. Végig szaladtam a folyosón, fellöktem néhány ápolót, de rohadtul nem érdekelt. Jamesnek kellett visszafognia.

Megfogta a kezem, amivel maga mellett tartott. Ujjainkat összefűzte, mintha apró szikrák pattogtak volna körülöttünk. Hüvelykujjával finoman apró köröket rajzolt a kézfejemmel. Csak erre tudtam figyelni egy szívdobbányi időre, de aztán beúszott az orromba a tipikus kórház szag, fertőtlenítő és valami más keveréke, amivel kiszakadtam a révületből. Egy ajtó előtt stoppoltunk le, de csak egy pillanatra és kezem máris a kilincsre kulcsolódott és belöktem a nyílászárót. És megláttam őt.

Apa a fehér ágyon feküdt állig betakarva, és különböző csövek voltak bekövetve. Az ablak redőnye fel volt húzva, így tökéletesen beragyogta az egész szobát.  A monitor monoton sípolása volt az egyetlen hang a szobában.

Leültem mellé, a paplan alatt megkerestem a kezét és szorosan ujjai kulcsoltam enyéimet, majd egy megpusziltam kissé ráncos kézfejét.

Ekkor szakadt fel bennem valami, valami rohadt mélyről és újra folyni kezdtek a könnyeim megállíthatatlanul, szemfestékem csíkokat rajzolt az arcomra, de nem érdekelt. Sírtam, szinte nyüszítettem, mint egy kis gyerek. Féltem, sőt rettegtem, de kibaszottul!

Kopogás zavarta meg gyermek viselkedésemet, amit alig hallottam meg két hüppögés között.

- Miss Rosenberg – szólított meg egy fehér köpenyes alacsony férfi, akinek névtáblájáról olvastam le nevét – Dr. Bishop.

James egy macska gyorsaságával állt fel a szoba sarkában lévő székről, és már mellettem is állt. Az orvos apró mosolyra húzta a száját és megszorította a vállamat. – Minden rendben van. Volt egy komolyabb agyrázkódása, egy bordára meglepett, de az édesapja egy nagyon erős, küzdő férfi és túl fogja élni. Ne sírjon kedvesem!

James mellé álltam és csak most láttam mennyire is alacsony, kopaszodó szemüveges férfi. Még én is a 160 centimmel és magassarkúmmal felé magasodtam. A srác átölelte a derekamat és kinyújtotta az orvos felé a kezét.

- Köszönjük doktor úr – mondta és megrázta a kezét.

- Szóra se érdemes Mr McVey – ez egy aprócska város volt, és a McVey név igazán ismert volt, meg se lepődtem, hogy ismerte az orvos Jamest. – Minden jót, viszont látásra! – köszönt el és már távozott is.

Megnyugtató volt hallani, hogy nincsen komolyabb sérülése, de akkor is nagyon féltem és egész testem rázkódott. James szoros ölelésébe vont és pár pillanatig csak úgy álltunk ott.

XIII. - Party

Party

Buli

Don't stop the music

Még egy rész, ami úgy kezdődik, hogy megfogadtam elkerülöm James McVey-t örökre. Most tényleg be akarom tartani, annyiszor törte össze a szívemet, nem hagyhatom, hogy egy srác ennyire elvegye az eszemet.

A barátnőmet sírva hívtam fel, aki nem kérdezett semmit, csak jött, ahogy az egy barátnőtől el várja az ember. Hozott nekem rengeteg jégkrémet és csokoládét, a sütit pedig intravénásan kapom mondta. Muszáj volt elmesélnem neki az egészet, ami onnan kezdődött, hogy James megfürdetett engem, ha akkor nem ragaszkodom úgy hozzá, nem kötődnek ennyire hozzá, és most nem fájna baromira a szívem.

- A számító picsa! – csapott az ágyamra Kim, és kifejtette, hogy milyen módszerekkel végezné ki a lányt.

- Nem csak ő a hibás. James egy utolsó szemét disznó volt, elhitette velem, hogy számítok neki. Jaj aggódom érted, jaj nem akarom, hogy valami bajod essen, jaj ne haragudj rám, jaj nem teszek többet ilyet csak bocsáss meg, jaj kedves szavakat mondok azt átbaszlak a palánkon – adtam ki magamból a haragom. – Többet nem akarom látni! – kiabáltam. Nem tudom kit akartam jobban meggyőzni saját magamat, vagy a mellettem ülő lányt.

- Neked most egy jó kiadós bulizás kell! Nem-nem, nincs apelláta. Felveszed azt a vadítóan dögös, falatnyi fekete csodát, ami csak éppen takarja a melledet. Egy- kettő – és már neki is indult, hogy megkeresse az előbb említett ruhadarabot. Ellenkezni akartam, mondani, hogy inkább itthon tele eszem magam és tanulok egy kicsit, ami eltereli a figyelmemet, de nem tettem. Túlságosan csalódott és összetört voltam ahhoz, hogy normálisan tudjak gondolkodni. Azt akartam, hogy fájjon neki, hogy lásson mással és ugyanúgy törjön össze a szíve – ami ezek után nem hiszem, hogy létezik. Mit is mondanak, édes a bosszú és még nem is hizlal? Pontosan ezt akartam, ezért követtem minden utasítását barátnőmnek. Hagytam, hogy barbibabaként használjon. A hajamat, sminkemet készítette el, ő öltöztetett fel és nemes egyszerűséggel belökött a taxiba, amit hívtunk.

Soha nem voltam még bulizni Greenforest bulinegyedében, ezért minden újdonságként hatott rám. Megdöbbentett a sok ember – sose hittem volna, hogy egyáltalán laknak ennyien ebben a városban -, akik jó barátként üdvözölték az embereket. Senki nem volt szomjas, akik az utcákat járták, mindegyikük kezében volt valamilyen alkoholos ital. A különböző szórakozó helyekről mindenféle színes fény töltötte be az utcát. A kocsmák és egyéb buli helyekről kiszivárgó zenék kavalkádja csapta meg a fülemet, és indította meg csípőmet a mozgásban.

- Ugye, hogy nem is rossz? – lökött meg barátnőm nevetve. A következő bár előtt karon ragadott és berántott. A pulthoz nyomakodtunk és kért nekünk italt. Elém tolta a martinit, miközben felcsusszantam a bárszékre. Az italomat hamar lehúztam és kértem még egyet, amire megkaptam a barátnőm már sehol se volt. Nyújtottam a nyakamt hátha meglátom a szőke hajzugatagát. Egy idő után meg is akadt a szememen rajta, miközben vadul táncolt a DJ-pult előtt. A másodikat, harmadik ital követte, utána még egy és még egy. A pultos látta rajtam, hogy nem igazán szoktam hozzá ehhez a mennyiséghez, már csak kólát tölt elém a gin helyett.

- Hozok még valamit – mondta és már el is tűnt az ajtón, de előtte még szólt a társának, hogy kicsit tartsa a frontot nélküle. Hamar visszajött egy kis tál sós mogyoróval. – Tessék, ez felszívja azt a töménytelen mennyiséget, amit ma bevedeltél –rakta elém.

- Kösz – mondtam és már neki is álltam falni a sós nassolni valót. Nem érdekelt, hogy kipattogok tőle, valamiért baromira jól esett. – Nagyon rendes srác vagy te – böktem felé a kis pálcával, amit még az italomhoz kaptam. Hangosan felvetett kijelentésemet. Szexi, öblös, mély nevetése volt, ami mást is arra késztetett, ezért is kuncogtam fel vele.

- Hogy hívnak szépség? – kérdezte, miközben a bárpultot törölgette le. A fehér inge alatt kirajzolódtak tökéletes izmai, átlátszott egy tetoválás, ami mellkasa felé folytatódott, és valamiféle késztetéstét éreztem, hogy letéphessem róla és megtudjam, mit ábrázol.

- Autumn – válaszoltam lelkesen. – És téged szépfiú?

- Ah, ez szívem ütött. Azt hiszem, minden vagyok csak nem egy selyemfiú – most fedeztem fel a szája sarkában lévő piercinget, ami csak még rossz fiúsabbá tette.

- Ott a pont, de még mindig nem tudom a neved – ekkor vetődött újra mellém barátnőm, aki annyira kitáncolta magát, hogy most már ideje lenne haza menni. Tiltakozni akartam, meg akartam ismerni a piszkos szőke hajú, magas, ragyogó zöld szemű srácot, aki kiszolgált.

- Hívok nektek egy taxit – ajánlotta fel. Én hevesen ráztam a fejem, amitől csak megszédültem. Próbáltam Kimnek elmagyarázni, hogy ilyen közel vagyok, hogy legalább a telefonszámát és a nevét megszerezzem, de a kezem és a nyelvem is összegabalyodott, így nem értett semmit.

- Öt perc és itt vagy.

- Köszi – mondta a barátnőm. Utolsó pillantásokat vetettem rá, amikor ajkairól egy szót tudtam leolvasni: Luke, de már is kint voltam az utcán. Barátnőmbe kapaszkodva támogatott a kocsihoz.

A Nap már kezdett feljönni, eltűntek az emberek az utcáról. Nem is tudtam, fel se fogtam, hogy ilyen sokáig voltunk bent.

Amikor már hálóruhában az ágyamban feküdtem eszembe jutott robosztus alkata, akiben el tudnék veszni aprócska termettemmel. Látszott rajta, hogy komolyabban foglalkozik izmaival. Rendszeresen edzhetett, odafigyeléssel. Barna kócos fürjei olyan selymesnek tűntek, az ember vágyat érez, hogy beletúrjon. A szeme rikító, ragyogó zöldje, akár a frissen vágott fű tavasszal. Az ember elmerülne benne, nézné óráig, festékkel próbálná kikeverni, de soha nem adná pontosan vissza. Volt benne egy apró fekete pötty, amit csak akkor vettem észre, amikor huzamosabb ideig néztem. Olyan érzés volt, mintha a tekintetével bele látna a lelkembe, meztelennek éreztem magam. Mintha az összes kis titkomra tudomást szerezne, tudná milyen nyomorultul érzem magam. Kíváncsi voltam, hogy milyen érzés lehetne, ha megcsókolna és enyhén borostás arca az én puha orcámhoz érne. Milyen érzés lehet ha ajkaimhoz ér piercingje?

Meg akartam őt ismerni.

Muszáj volt másnap este is elmennem, de sokkal visszafogottabb ruhában. Izgultam, hogy megismer e, hogy milyen érzés lesz látni őt újra, de minden idegességem elmúlt, amikor megláttam őt. és tekintetünk összefonódott. Figyelte, ahogy magabiztosan megközelítettem a pultot, és odaültem, ahova tegnap is.

- Szia szépség! – meg se kérdezte mit kérek a tegnapi gines italomat csúsztatta elém. Emlékezett rá mit ittam, ami furcsa melegséggel töltötte el fallal körülvett szívemet. – Pár óra és végzek, azt megvárod? – válaszol csak bólintottam és az italomat kortyolgattam. Sokkal jobban figyeltem a mennyiségre, mint tegnap. Tegnap felejteni akartam, ma emlékeket gyűjteni. Fejével intett, hogy hátul találkozzunk. Kint az utcán szorosan fogtam a kabátomat a hideg ellen védekezve. A hatalmas épületet megkerülve egy sikátorba jutottam, aminek az egyik falán egy barna fa ajtó volt, amin pár pillanat múlva kilépett a srác, az én lábam pedig megremegett. – Nem vagy éhes? – kérdezte és ujjait az enyémbe fűzte, amin meglepődtem. Nem igazán jártam senkivel se az utcán kézen fogva, most még is jó érzés volt keze melege az enyémen. Ruganyos, laza járásának tempóját nem volt könnyű fel venni, de egy idő után összehangoltuk az én aprócska lépéseimet, az ő hatalmasával.

Egy lepukkant éjjel-nappal nyitva tartó gyors büfé ajtaját lökte be, ami hangos csilingeléssel jelezte érkezésünket. Az üveg ablak melletti kis asztalhoz ültünk le egymással szembe. A helyiség nem épp olyan volt amihez hozzá szoktam, sehol egy arany, vagy ezüst tányár, vagy pohár, egy kristálycsillár se volt. Inkább minden műanyag volt, és régi. A lámpák sárgák voltak a zsírtól, ami rátapadt. Az egészet ez a szag lepte el. Nem volt ismerős környezet, mégis remekül feloldottam benne.  Kértünk két kávét és csak beszélgettünk egész este. Annyit nevettem, hogy már fájt a hasam. A kantin csak a mi hangunk töltötte be ezen a késő esti éjszakán. Sokkal jobban megismertem. Megtudtam, hogy testépítéssel foglalkozik nappal az egyik közeli konditerembe személyedző, egy csak egy másodállás, amivel el tudja magát tartani, és tudjon segíteni a családjának. A kishúga betegeskedik, amiért késztetést éreztem, hogy felajánlom, hogy kitöltök egy csekket, de tolakodónak gondoltam. Nem akartam, hogy apa kicsi, elkényeztetett lányának tartson, még ha tudta is, hogy a szüleimnek van pénze. Elmeséltem neki, hogy a St.Louis-ba járok, de jövőre a Stanfordon szeretném folytatni a tanulmányaimat. Én inkább csak biztos témákról beszéltem, mint a barátaim, suliról. Nem akartam, hogy anyukámról kérdezzen – éreztem, hogy nem vagyok őszinte, de nem kell mindent az első randin megosztani, hogy ez egy randi. Egyáltalán ez egy randi?

Amikor leparkoltunk a házunk előtt és elkísért a kapuhoz tudtam, hogy ez egy randi volt. Szeme az ajkamat, majd a szemet és újra a számat nézte. Egy lépéssel közelebb lépet, egyel én is. Nem tudom, hogy végül melyikünk csókolta meg a másikat, de nem is számított. Finom, gyengéd, és lassú csók volt. Nem túl követelőző, nem akartuk lenyelni a másikat, csak megismerni. Ujjaim felcsusztak selymes hajába, mire ő derekamba markolt és halk morgás hagyta el száját.

XII. Cecilia is back?

Cecilia is back?

Visszajött Cecilia?

Big girls don't cry

James volt az én ments várom, ő volt az, aki megnyugtatott éjszaka, amikor rémálmom volt. Azon az estén, amikor elhozott a birtokukra a kapcsolatunk olyan mélységbe ment, amit már kárt lett volna tagadni. Én mindig is tudtam, hogy érezek iránta valamit, de azt is tudtam, hogy ő neki annyira más az életvitele, hogy nem tudnánk együtt lenni, főleg miután visszautasított. Utána jött ez a pókeres-ügy, utána sunyi módon elérte, hogy a bált vele töltsem el. Most pedig itt fekszünk az ágyban egymáshoz bújva és egyikünk se akar ki kelni az ágyból. Megfordultam, és kisé fel is könyököltem, hogy az arcom egy vonalban legyen az övével. Orrát az enyémnek dörzsölte, ami kicsalt belőlem egy aprócska nevetést. Egy burokban voltunk ketten, ahol nem bánthatott minket semmi. De sajnos ki kellett jönni ebből a buborékból a rút való világból, és haza kellett mennem.

Otthon óriási lecseszés helyett, semmilyen leszidást nem kaptam. Szerintem apa észre se vette, hogy nem voltam otthon napokig. Csak egy üzenet várt a rögzítőn.

„Szia Autumn, itt Cecilia, sajnálom, hogy csak most jelentkezem, de nagyon lefoglalt a fotózás. Kedden a városban leszek, ha akarod, megihatunk egy kávét és válaszolhatok a kérdéseidre. Sziaa”. Basszus teljesen el is felejtettem, hogy írtam a lánynak, mert segíteni akartam Jamesnek, hogy lezárhassa a múltat. De nem hittem, hogy ennyire megváltoztatja a helyzetet, de kezdjük az elején.

Megbeszéltük, hogy kedden találkozunk a fő utón lévő kávéházban. Izgultam, hiszem kíváncsi voltam a válaszokra. Nem vacakoltam annyit a ruhámmal csak egy lila ruhámat, meg hozzá illő sálat. A szürke kabátomat és fekte csizmámat lábámra húztam, majd útnak indultam. Már majdnem odaértem a megbeszélt helyre, amikor is megcsörrent a telefonom, meg se néztem ki hív csak beleszóltam.

- Minden oké? – kérdezte. Aggódó hangja megmosolyogtatott.

- Igen, minden rendben James. Ne aggódj már.

- Mit csinálsz? – kérdezősködött tovább. A Carteres incidens oda nagyon odafigyel rám és szinte mindenhova követ.

- Veszek magamnak kávét, meg kicsit vásárolgatok!

- Okés, egy perc és ott vagyok!

- McVey, te komolyan vásárolni akarsz jönni velem? – aggódtam, hogy megláthat Ceciliával, amitől biztos nem repkedne örömébe.

- Jó-jó, ott a pont, akkor hívj, ha végeztél és érted megyek! – jelentette ki ellent mondás nem tűrő hangon. Időm se volt válaszolni, mert kinyomott. Igazán kedves.

Hamar megláttam a szőkeséget a kávézóban. Most is gyönyörűen nézett ki. Magas, modell alkat, hatalmas szőke hajzuhataga körbe ölelte mesterien faragott arcát. Mosolya két füléig ért, és amikor meghallottam gyereknevetését, nekem is mosolyognom kellett.

- Szia Autumn – pattant fel és két arcomra egy puszit nyomott. Annyira meglepődtem a gesztuson, hogy viszonozni se tudtam. Mindig is megdöbbentett Cecilia közvetlensége, hogy bárkivel megtalálja a közös hangot, pont mint az anyám. Lehet, mert már mindketten távol élnek Greenforesttől és őket nem szippantotta be.

- Szia – nyögtem ki és rendeltem magamnak egy gyümölcsös teát mézzel.

- Szóval James-ről akartál beszélni, mit tett az a szerencsétlen? – hangja komoly volt, de szemében megjelentek a mosolyráncok, amik arról árulkodnak, boldogsággal tölti el a fiú említése.

- Igen. – kevertem meg gőzölgő italomat, amit pár perce rakott elém a pincér. – Tudod, amióta elmentél, nem önmaga. Nem alszik, és még a megszokottnál is többet iszik. Elvesztette az önkontrolt, annyira hogy felrakott egy póker meccsen. Persze Carter megnyert, amitól lelkiismeret-furdalása volt satöbbi, satöbbi.

- Úristen és jól vagy?

- Persze, megoldottuk a dolgot. – Nem akartam neki elmesélni a teljes sztorit, mert semmi köze nem volt hozzá. Itt a srácról volt szó. – Tudom, hogy te vagy az egyetlen személy, aki képes rá hatni – erre csak egy nagyot horkantott.

- Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, én vagyok az a lány, aki megtudja változtatni Jamest – mire kérdőn a szemöldökömet húztam fel. – Ne legyél naiv Atumn, nem hiába mentem el.

- Cecilia nem értem, hogy miről beszélsz.

- Mindegy, megígérem, hogy beszélek vele, de most mennem kell – hirtelen felpattant, megint adott két puszit az arcomra és sietősen távozott, engem pedig itt hagyott a gondolataimmal. Nem értettem kire céloz a lány, pörgettem a lány ismerőseit a srácnak, de senki nem jutott eszembe.

Eszembe jutott viszont a pillanat, amikor Cartertől hozzájuk vitt. Annyi lányság, kedvesség, finomság volt benne. El se hittem, hogy ilyenre is képes. Nem használta ki a helyzetet, csak csodálattal nézett. Az egész testem beleremegett, amikor végig csókolt. Amikor megmosdatott pedig elolvastam. Biztonságban éreztem magam vele, amikor ott aludt mellettem és szorosan ölelt. Nem volt szükségem akkor semmi másra a világon csak rá, és úgy éreztem ő is ezt gondolja. Azóta is folyamatosan aggódik értem, hívogat és kísérget mindenhova. Nem győzi hangoztatni, hogy neki a legfontosabb, hogy biztonságban legyek és ezerszer megígérte, hogy többet nem kever ilyen helyzetbe és vagy egy milliószor bocsánatot kért. Énpedig be kell valljam az igazat; megbocsátottam neki. Ez az incidensnek volt köszönhető, hogy még közelebb éreztem magamtól és talán most megfordult a fejemben, hogy tényleg lehetne valami több.

Kiittam a poharam tartalmát és elindultam a legközelebbi plázába, hogy körbe nézzek. Venni akartam egy fehérneműt, direkt James számára, mert reménykedtem, hogy most már végre megtörténik, amire mindketten vágyunk. Az üzleteket párszor végig jártam végül csak egy magassarkúval, egy fekete csipkés fehérnemű szettel és Jamesnek egy új pólóinggel hagytam el a vásárlóközpontot. Egyből hívtam is a srácot, de nem vette fel, amit furcsáltam, hiszen megígértette velem, hogy hívom és jön értem. Fogtam magamnak egy taxit és egészen a McVey tulajdonában lévő hotelhez kértem a fuvart. A bejárati ajtót udvariasan kinyitotta nekem Mr. Evans, aki mosolyogva köszönt: Jó napot, Autumn kisasszony! Szintén vidáman üdvözölt a recepciós hölgy Mrs. Blake. Annyiszor megfordultam itt az elmúlt években, de az utolsó hetekben gyakori vendég voltam. Jól ismertek és kedvesen fogadtak. A liften megnyomtam a megfelelő gombot, ami egyből a James lakosztálynál állt meg.

Hangos cuppogások és nyögések fogadtak, a földön pedig ruhák jelezték az utat egészen James szobájáig. Egyből megismertem a srác ruháit, és sajnos a nőhöz tartozó ruhákat is, hiszen ma láttam. A szívem hevesen vert, de éreztem, hogy bármelyik pillanatban feladja a szolgálatot és több ezer darabra törik szét. Bármennyire fájt is, de látnom kellett. A látvány még a képzeltnél is jobban fájt, annyira, hogy a kezembe lévő szatyrok hatalmas csattanással a földre érkeztek, amivel magamra hívtam a pár figyelmét.

- Oh, szia Atumn. Látod, most beszélgetek el vele, megtennéd, hogy elmész, csajszi? – kacsintott rám Cecilia. Nem zavartatta magát, hiszen ő semmit se tudott arról, hogy mi alakult ki köztünk a sráccal.

- Aut.. – ennyit tudott kinyögni a srác, mire én sarkon fordultam és imádkoztam, hogy minél hamarabb becsukódjon az ajtót. Én annyira idióta vagyok, megint megbíztam McVey-ba és én megint csalódtam! Elegem van belőle, annyiszor törte össze a szívemet, hogy már teljesen darabokra tört. Egy szellem szív lebegett mellkasomba, ami éppen be tudta tölteni a funkcióját. Fallal vette körbe magát, és megkérte az agyamat – szinte könyörgött neki, hogy többet ne essen szerelembe. Tudtam, hogy a farka vitte, csak nem értettem miért érdemeltem ki ennyi szenvedést az élettől, a sráctól. Úgy éreztem, hogy teszek egy lépést az egy újabb hiba felé.

XI. She needs me

She needs me

Szüksége van rám. 

In my blood

Több hete, hogy nem láttam Jamest. Nem járt suliba se, és minden eseményt, amire mindkettőnket meghívtak nem jött el. Egyszerűen kitörölte magát az életemből, ahogy kértem nem láttam. Brad se kért segítséget, ami vele kapcsolatos. A másik felemnek viszont nagyon hiányzott, ezért jól estek az információ morzsák, amiket Kimtől kaptam. Brad szerint elutazott a családi magánbirtokra és hatalmas partikat ad. Legalább jó tudni, hogy semmit se változott.

A még jobb hír, hogy Carterről se hallottam semmit, szóval sikerült Jamesnek valami mással megvesztegetni, ami miatt lemondott rólam, vagy egyszerűen vár. Ki várja az az időt, amikor neki a legnagyobb szüksége lesz rám, és akkor fogja behajtani a tartozását.

A mai nap se különbözött az elmúlt többitől, reggel Kimmel jöttem suliba. Megálltunk a kávézónál és megvásároltuk a reggeli koffein adagunkat. Az órák csiga lassan teltek, közeledett a félévi zárás, így mindenki nagy hajrában égett. Minden tanár beadandót kért, vagy előadást, vagy dolgozatot íratott, a lényeg a jegyszerzésben volt. Louis került engem a suliban, amit nem is bántam, mert tudnám megmagyarázni James miért koptatta le, vagyis de azt még se mondhatom, hogy ő akart helyetted megdugni. Az túl őszinte és nyers válasz lenne.  Úgy volt, hogy ma moziba megyünk a barátnőmmel és vásárolgatunk egy kicsit, meg ebédelünk, de soha nem érkeztem meg a megbeszélt időpontra, a helyszínre.

Utolsó óra után a többi diák közt manővereztem, hogy mi előbb elhagyhassam az épületet. Megéreztem, valami hideget és keményet a hátamnak nyomódni. A sikítás belém fagyott, amikor meghallottam a hangot a fülemnél.

- Nem kiáltasz segítségért, együtt elsétálunk az autóhoz – adta ki az utasítást. – Megértetted? – nyomta erősebben a pisztolyt a gerincemhez. – Nem hallom? – tépte meg a hajam, ami rohadtul fájt. Égtek a hajtőveim, és a könnyek szúrták a szemem, a szám kiszáradt, de valahogy kipréseltem magamból egy igent. Követtem, amit mondott, nem akartam még nagyobb bajba keveredni, mint amiben voltam. Az autóba egyenese belöktek és bezárták az ajtót, de előtte elvették a telefonom és a kezeimet megkötözték.

Az adrenalin átjárta a testemet, de most nem a jó értelemben. Féltem, egész testemben reszkettem, nem akartam tudni, hogy mi vár rám. Az autó alatt néma csend volt, nem szólt a rádió se, és az elől ülő két férfi se társalgott. Egy örökké valóság után, hatalmas fékezett a járgány. Amikor kiszálltunk már sötét volt és fogalmam se volt, hogy hol vagyunk. Találgatni tudtam, de valami farmféleségen lehettünk, ahogy a hatalmas házba belépve a hosszú folyosó végén jobb oldalsó ajtót kinyitotta Carter és egyenesen belelökött, majd rám vágta az ajtót.

Egyedül voltam a sötétben, féltem és ekkor volt az a pillanat, hogy engedtem, hogy a könnyeim útat nyerjenek maguknak. Sírtam akár egy kislány, aki nem kapta meg a kedvenc játékát. Anyukámért kiáltottam, azt akartam, hogy otthon lehessem és ő átöleljen. Simogassa a hátam és megnyugtató szavakat suttogjon a fülembe. Nem vallattom be apának soha se, de nagyon hiányzott. Egyszerűen tökéletes nő volt, magabiztos, rettentően erős és szervezett. Soha nem késett el sehonnan, mindig tökéletesen az alkalomhoz illően volt felöltözve, soha se volt hivalkodó. Mégis vonzotta az emberek tekintetét, a kisugárzása mindenkit megfogott. Két percet töltött valaki anyu társaságában és máris elengedte magát, megtalálta mindenkivel a közös hangot. Soha nem mondtam el senkinek az igazi okát, hogy miért ment el, túlságosan fájt bevallani, hogy egy másik férfi miatt hagyta ott apát, mert apa nem tudta megadni neki az az egy dolgot, amire ő annyira vágyott, egy kisbabát. Tudom, hogy sokáig próbálkoztak, és ezen veszekedtek éjszakánként. Anya apát hibáztatta, hogy meddő. Apa meg végkimerülésében mondta, hogy ha menni akar, akkor menjen, mert ő nem tud nemzeni neki egy gyermeket, pedig tudom, hogy apa is ugyanúgy szeretett volna egy fiút, aki tovább viszi a vállalkozást. Szerette volna, ha valaki tovább viszi a Rosenberg nevet. Sokat sírtam éjszakánként, hogy én már nem vagyok nekik jó, és magamat marcangoltam. Ekkor döntöttem úgy, hogy tanulok és megmutatom, hogy igenis méltó vagyok a névre, amit apámtól kaptam. Igenis alkalmas vagyok egy vállalat elvezetésére, igenis vagyok olyan jó, mit egy fiú. Ez volt az a dolog, ami erről menekültem, hogy soha nem leszek jó a szüleimnek. 
Most mégis anyukámat akarom, hogy itt legyen, amikor ő szúrta a legnagyobbat a szívembe, azzal, hogy elhagyott.
Próbálttam kizárni az ehhez kapcsolodó emléket, de útat törtek az agyamba. 
Péntek este volt a szüleim kiabálásától rengett a hatalmas házunk, amit régen a szeretett tőltött meg. Most már csak a tehetetlenség, a mélységes fájdalom árad belőle. Muszáj volt szabadulnom a fojtogató érzéstől, a gomboctól a torkomba. Muszáj volt kikapcsolnom az agyamat. Elmentem buliba Kimmel, egy akkor nagyon felkapott szórakozóhelyre a városon kivűl. A szüleim észre se vették, amikor távoztam. A helyet megtöltötték a velünk egykorúak, de voltak jóval idősebbek is - ők voltak többségben. Egymás után csúsztak le az alkoholos, színes italok a torkomon. A zene dübörgött az ereimbe, és rohadt jól éreztem magam. Arcomon bárgyú vigyor volt ült, amikor egy jóval idősebb srác lépett oda hozzám. Az elején semmi gond nem volt, táncoltunk és élveztük , ahogy a testünk egymás simul. Annyira elvesztem benne, hogy simán hagytam, hogy kivezessen és a sikártorba vezessen. Csókoloztunk, egymás nyakát csókolgattuk, harapdáltuk. Fantasztikus ézés volt! Itt fordult utána minden rosszra. Benyúlt a bugyimba és megsimogatott. Az egész testem megdermedt, próbáltam eltolni magamtól, de nem hagyta. Kiáltoztam, de a hangos zene ami bentről jött elnyomott mindent. Tehetetlen voltam. A könnyeim patakokban fojtak, miközben ő egyre erőszakosabb lett. Ha akkor nem vágodik ki mellettünk az ajtó és nem lép ki rajta egy srác, aki megmentett nem tudom mi történt volna. Innentől pedig felgyorsultak az események, a srác aki megmentett behúzott egyet az engem tapizó pedig földre esett. A megmentőm felsegített a földről, taxiba ültünk és haza vitt. Többször is megköszöntem és kértem, hadd háláljam meg, de nem engedte.
A mai napig nem tudom, hogy James honnan tudja ezt az esetet. 

A könnyeim elfogytak és már csak a sírás rázta egész testemet csendben, miközben a hideg kőpadlón ültem, térdeimet felhúztam és átkulcsoltam a karommal és hintázni kezdtem. A szag szúrta az orromat, ezért a pólóba temettem, így nyomott el az álom.

Másnap csak arra ébredtem, hogy egy széken ülők megkötözve és a vakú bántja a szemem.

James

Az az este óta kerültem Autot és baromira hiányzott, de ő kért rá és én nem tehettem mást, mint eljöttem ide a családi birtokra. Muszáj volt elterelnem a figyelmemet különben minden gondolatom ő lett volna. Kellett a hangos zene, a pia és a csajok, hogy eltereljem a figyelem. Minden egyes alkalommal, amikor a csajjal az ágyik jutottunk a testét, a fehérneműjét, a csókját Autéhoz. Sajnos az alattam lévő lány soha nem tudta felül múlni azt a mosolyt, azt a vad csókot. Semelyiknek nem volt olyan jó illata, mint a lány vattacukor illatának. Gyönyörűen formás lábait mindig eszembe jutottak éjszakánként, mintha egy szobrász faragta volna ki őket. A telefonom csipogása rántott vissza a való világba.

Az üzenet Cartertől jött, ami nem állt másból: Tartozás kiegyenlítve és egy kép volt hozzá csatolva, amin Aut volt egy székhez kötözve. A haja egy nagy kóc volt, a szemei fel voltak dagadva a sírástól. A kezemben lévő mobiltelefon majdnem összeroppant az erőtől, amivel szorítottam. A mérhetetlen düh átjárta az ereimet és csak az gondoltam, hogy a saját kezemmel fogom megölni Cartert, ha bármi baja esik a lánynak.

Fel-alá járkáltam az udvaron, mint egy ketrecbe zárt oroszlán, aki hamarosan ki törni készült. Körülöttem nyüzsgött a személyzet a tegnapi buli maradványait takarították el. Nem tudtam mit tehetnék, ezért felhívtam az egyetlen személyt, akire számíthattam.

A srác pár csengés után fel is vette. Elregéltem neki az egészet, a póker játszmát a tétet, és hogy most Atumn Carternél van.

- Gyere vissza Greenforestba és együtt kiötlünk valamit – ezzel le rakta. Gondoltam összehívja az egész bandát, szóval kocsiba pattantam és meg se álltam, amig nem érkeztem Brad házához.

- Akkora egy fasz vagy James McVey – Kim tenyere hatalmasat csattant arcomon, amit meg is értettem. – Ha bármi baja lesz, kiheréllek és megöllek és a golyóidat a seggedbe nyomom fel – fenyegetőzött a szőke ciklon, a pasija alig bírta vissza fogni.

- Kicsim, most az a legfontosabb, hogy megtaláljuk Autumn-ot. Utána majd leszámolunk Jamessel. Van valami tipped, hogy hol lehet? – nemlegesen megráztam a fejemet. Amikor Tristan felkiáltott.

- A régi farmon vannak a város szélén, az idióták elfelejtették kikapcsolni a telefont, én meg lekövettem.

- Egy hős vagy haver! – veregetem meg a vállát és kocsiba pattantam, nem is vártam meg a többieket egyenesen a farmhoz hajtottam. Ez az én ügyem volt, nekem kellett elintéznem, de a visszapillantó tükörből láttam, hogy a többiek is jönnek utánam. Kicsit messzebb parkoltunk le, hogy ne vegyenek észre minket. A tervünk nem volt nagy szám, de hatásos lehet. A meglepetés erejével rájuk törünk, amíg mi lefoglaljuk, az embereket Kim megkeresi Aut-ot.

A háznak az ajtaját egyszerűen berúgtam és elkezdtem csépelni az embereket, akik felém jöttek. Nem törődtem azzal, hogy mennyivel nagyobb, mennyivel sportosabb az ellenfél nálam, csak ütöttem. Hajtott a vágy, az adrenalin, hogy megmetsem a lányt.

- James itt van – kiáltotta Kim, én pedig a hang irányában szaladtam. A szőke lány a csomóval szenvedett, amit én eltéptem és karomba kaptam a lányt, szaladtam vele a kocsiig. Tudtam, hogy Carter nem fog megállítani, hiszen így is közel áll a börtönhöz, ha most mi köpünk a zsaruknak az emberrablás komoly vád. A lány remegett a kezembe, szorosan kapaszkodott belém.

- Ne aggódj Aut vigyázni fogok rád – csókoltam meg a homlokát és bekötöttem az övvel. Muszáj volt egy kis időt vele töltenem, ezért magamhoz vittem a birtokra, amire most már csak magunk leszünk.

- Hol vagyunk James? – kérdezte nagyon halkan, a karomba csimpaszkodva. A derekét átöleltem és úgy tereltem be a házba.

- Nálam. Itt biztonságos, ezt a helyet Carter nem ismeri – nyugtattam meg. Nagyon hallasan haladtunk, így inkább felkaptam a kezembe és úgy vittem fel a fürdőszobába. – Hadd mosdassalak meg, kérlek – válaszként bólintott. Finoman kigomboltam az ingjét, majd a farmerja gombát. Letoltam róla a nadrágot és végig simítottam tökéletes lábán. Teste minden egyes pontjára egy csókot nyomtam, ami belőle egy sóhajt váltott ki. Nem akartam tőle semmit, csak tudatni vele, hogy most is gyönyörű. Miközben megszabadítottam minden ruhadarabtól a kád meg telt meleg vízzel és habbal. Segítettem neki beülni a kádba, majd egy vizes szivaccsal ledörzsöltem róla az összes piszkot. A lány nem szólt semmit, annyira sokkos állapotban volt.

- Kérlek, gyere be hozzám – nem tudtam ellenállni neki. Idióta lettem volna nemet mondani neki, tudtam, hogy most csak a testi kontaktusra van szükséges, hogy egy meleg bőr érjen bőréhez a hideg kőpadló helyett. Nem teketóriáztam sokat a ruháimmal és máris bent voltam mellette. Hátát az én mellkasomhoz döntötte, és csukott szemmel pihent, miközben kezét simogattam. A víz lassacskán kihűlt, de mi nem mozdultunk még egy ideig, amikor már láttam, hogy Aut szája megremeg, kivettem és meleg törölközőbe csavartam. Ráadtam az egyik pólómat, amíg én öltöztem bebújt a takaró alá, szemével követte minden mozdulatomat, ahogy kihúzom a fiókót, ahogy felveszem az alsógatyámat.

- Itt maradjak?

- Kérlek – hangja nagyon halk volt, alig hallottam meg, de elhelyezkedtem mellette. Karomat átvettem derekán, és közelebb húztam magamhoz, fejemet nyaka hajlatába fúrtam és hallgattam, ahogy szuszogása egyenletessé nem válik.